Készítette: Gyulai András és Schnábel Gergő, Képzőművészet-elmélet Tanszék, elsőéves BA hallgatók.

A projekt első állomásaként a 8. Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztiválon mutat be egy performanszot. Az idei fesztivál központi témája a humor és az önirónia, mint ellenállási stratégia. A fesztivált a Független Színház Magyarország (FÜSZI) szervezi 2026. májusában Budapesten, az Eötvös10 Művelődési Házban és a Pinceszínházban.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem, Képzőművészet-elmélet tanszékének BA hallgatóiként az elmúlt másfél hónapban együtt dolgoztunk a FÜSZI-vel és Váradi Bélával, a performansz megvalósításában és annak láthatóvá tételében. Ennek az együttműködésnek a kereteiben készült az alábbi interjú Váradi Bélával, amelyben a fesztiválról és az új művészeti projektjéről kérdeztük.

Gyulai András, Schnábel Gergő: Az idei Roma Hősök Fesztiválon a színházi előadások mellett helyet kap a stand up is. Neked mi a tapasztalatod, mikor és hogyan tud a humor hozzájárulni, vagy hozzáadni a szociális érzékenységhez? 

Váradi Béla: A humor közelebb hozza az embereket, lebont egy falat. Amikor valaki művészetet próbál létrehozni, van egy láthatatlan fal az átlag befogadó és a művészet között. Ha a művész humorosnak tálalja a művet, vagy belecsempész egy bizonyos mennyiségű humort a műbe, akkor ez a fal leomlik.  

A fotóimban is gyakran alkalmazom a humort. Szeretem a humoros, vagy a humorosnak tűnő jeleneteket napvilágra hozni, mert szerintem ez közelebb hozza a befogadót. Azt gondolom, hogy ezzel egy lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy el tudjam mondani a történetet, amit a képekkel közvetíteni szeretnék. Ha saját magunkra humorosan is tudunk reflektálni, vagy humoron keresztül próbálunk meg a többségi társadalom felé nyitni kisebbségi művészként (bár én nem tartom magamat annak), akkor lebonthatunk bizonyos falakat és közelebb kerülhetünk a kívánt hatás eléréséhez.

Amióta művészként gondolok saját magamra – akár amikor gyerekként festettem, dokumentumfilmeket készítettem, vagy később fotózni kezdtem –, mindig alkalmaztam a humort.

A humor lebontja azokat a sztereotipikus képeket, amiket a fehér művészek, vagy fehér médiamunkások kialakítottak a romákról. Ezekből a reprezentációkból sokszor hiányzik a humor és emiatt maga a sztereotípia válik hangsúlyossá. Amikor roma történeteket próbálok meg közvetíteni a többségi társadalom felé, direkt használom a humort. Nem sztereotipizálni akarom a romákat, hanem megmutatni egy olyan oldalukat, amelyhez mások is tudnak kapcsolódni. A humor egy nagyon egyértelmű dolog: közelebb hozza az embereket, közelebb hozza a többségi társadalmat a kisebbségi tapasztalatokhoz.

A sorozataimban mindig szerepelnek olyan képek, amik sztereotipikus olvasatokat is felidézhetnek, de én nem ezekre a sztereotípiákra helyezem a fókuszt, hanem az emberi történetekre. Az érzelmekre akarok hatni. Amikor egy cigányt lefotózok egy bizonyos szituációban, akkor én nem azt akarom elmondani, hogy ő egy cigány egy szituációban, hanem ez egy ember, akinek van egy bizonyos helyzete, amit én szeretnék megmutatni.

Gy.A., Sch.G.: A berlini Sorry, but I’m not sorry sorozatodban más emberek történeteit és identitását fotóztad, most viszont a saját archivumoddal, az édesapád képével és az ő emlékével dolgozol. Ez a téma másfajta felelősséget jelent, vagy inkább másfajta szabadságot?  

V.B.: Ez egyszerre felelősség és szabadság. Felelősség azért, mert apám több mint nyolc éve meghalt és reanimálni valakit az életedből mindig egy megkérdőjelezhető dolog. Azonban én nem pusztán művészi aktusként gondolok erre, hanem vannak lezáratlan beszélgetéseim a szüleimmel. Nagy felelősség úgy dolgozni egy roma férfi képmásával, hogy neki már nincs beleszólása ebbe a folyamatba, de ugyanakkor a vele való kapcsolatom az én történetem része is. Nekem erre szükségem van. Fontos, hogy valahogy ezeket a kibeszéletlen dolgokat fel tudjam oldani saját magamban azzal, hogy használom az ő képmását a művészetemben.

Gy.A., Sch.G.: Milyen érzés volt számodra, hogy édesapádat is be tudtad vonni ebbe a projektbe? 

Szeretnék játszani azzal a kérdéssel, hogy fel tudom-e magamban oldani azokat a ki nem beszélt dolgokat, amik lezáratlanul maradtak. Ugyanakkor azért is nagy felelősség ez, mert nagyon ritkán látom, hogy egy munkásosztálybeli roma férfi képe bekerül a kortárs művészeti közegbe egy olyan szituációt akarok teremteni, ahol óriási feszültséget tudok feloldani azzal, hogy beemelek egy művészeti közegbe egy kvázi nem odavaló személyt. Mint amikor legutóbb hazavittem egy kiállításomat Borsodnádasdra és készítettem egy filmet róla. Szerettem volna az ott élőket is bevonni, és ez valahol sikerült is. Azt szerettem volna, hogyha ők is egyszer úgy érezhetik: „Én is alkalmas vagyok, hogy művészetet csináljak.” A mostani projektben is ez volt az első gondolatom, hogy szeretném apámat bevonni, ezt a munkásosztálybeli cigány férfit, egy olyan közegbe, ahol a jelenléte nem teljesen nyilvánvaló. Ezzel pedig egy kicsit megbolygatni a status quo-t.

Gy.A., Sch.G.: A mostani projektednek, amelynek része a performansz is, a My Father Never Travelled Abroad címet adtad. Ez a személyes emlékezetből indul ki, mégis érint egészen kollektív kérdéseket is. Nálad hol húzódik a határ az intim történet és a társadalmi megszólítás között?

V.B.: Nincs átjárás kisebbségi és többségi társadalom között, és ennek a feszültségnek a feloldásához kapukat kell teremteni. A mostani performanszom is egy ilyen kapu, ahol meg tudjuk mutatni azt, hogy igenis lehetséges az átjárás, igenis részese lehet az úgynevezett magas művészetnek a roma hétköznapi élet.

Gy.A., Sch.G.: Mit jelent a címben az utazás? Fizikai mozgást, társadalmi mobilitást, vagy mást? 

V.B.: Egyrészt láthatóságot a művészetemen keresztül, másrészt fizikai mobilitást. Szeretném megadni apámnak azt a lehetőséget, hogy elmenjen olyan helyekre, ahol ő soha nem járt, vagy soha nem volt hivatott járni, mert neki nem adatott meg a lehetőség, hogy utazzon. Ezt mindig is foglalkoztatott.Amikor még éltek mind a ketten, anyám és apám is, és már elég sokat utaztam, mindig bennem volt, hogy milyen jó lenne, ha anyám látná a tengert.

A gyermekükként szeretnék valamit visszaadni a szüleimnek abból, amit én kaptam tőlük. Ez egy fizikai, érzelmi és művészi mozgás is, amit próbálok ezzel a sorozattal elérni. És ez lesz az első állomása annak, hogy apámat egy másik közegbe „elviszem”.

Gy.A., Sch.G.: Már tervben vannak a következő állomások? 

V.B.: Nyilvánvalóan az Egyesült Királyság az egyik. Például Oxfordshire-be, ahol 5 évet éltem a párommal, egy nagyon pici faluban, Woodstock-ban, egy nagyon gyönyörű helyen, nem messze onnan, ahol Churchill született. Oda is elviszem apámat. Tudom, hogy apám szerette a természetet, nagyon sok időt töltött az erdőben, vadászott, vadászsegédként dolgozott, és valahol meg szeretném neki ezt is adni. Aztán elviszem Brighton-ba, ahova nagyon sokat járunk és Londonban egy pár helyre, ami számomra nagyon fontos volt. Például Soho-ba, ahol hat évet dolgoztam, mint divatfotós.

Gy.A., Sch.G.: Szerinted édesapád hogyan reagálna arra, hogy most egy közösségi térben válik a munkád központi figurájává, és rajta keresztül egy személyes történet közös tapasztalattá válik? 

V.B.: Azt hiszem, apám valahol megértené. Anyám és apám is hétköznapi emberek voltak, de elég intelligensek ahhoz, hogy megértsenek művészi aktusokat. Apám valahol büszke is lenne arra, hogy szerepel egy ilyen performanszban, egy ilyen művészeti projektben. Örülne neki. Büszkék voltak rám gyerekként is, és később is, amikor híradós voltam. És még ha nincs mindig nyelvünk arra, hogy beszéljünk ezekről, akkor is érezzük, hogy mi zajlik odabent. Ezt látod az ember szemén, látod, hogyan ölelnek meg, amikor hazamész látogatóba. Ezeket nem kell kimondani.

Gy.A., Sch.G.: A projekt munkacíme egyfajta társadalmi és földrajzi bezártságra is utalhat. Hogyan gondolsz arra, hogy édesapád épp műtárgyként juthat el oda, ahova emberként a társadalmi lehetősgek hiánya miatt igazából nem juthatott el?

V.B.: Ez egy figyelemfelkeltés is, hogy mennyire hiányos a társadalmi mobilitás ma Magyarországon, vagy úgy általában az egész Európai Unióban, beleértve az Egyesült Királyságot is. 

Az akcióval igazából csak további kérdéseket vetek fel, hogy miért van ez így, miért is gondolunk arra, hogy az teljesen normális, hogy valaki megszületik egy kis faluban, és egész életében nincs lehetősége kitörni onnan. Apám szerintem legfeljebb három faluval odébb utazott el maximum egész életében, és talán egyszer volt Budapesten.

Fontos szerintem ezekről a dolgokról beszélni, már csak azért is, mert senki nem beszél ilyenekről. Magyarországon senki nem beszél a cigányokról semmilyen kontextusban. Ami számomra nagyon furcsa, hogy a lakosság közel 10%-át teszik ki, és nem léteznek?

A problémakör maga nem létezik? A szegénység? A szociális ellátatlanság? Az intellektuális sarokba szorítás? Ezekről nem beszélünk. És úgy gondolom, nekem muszáj ezeket a hiányokat és történeteket felmutatni.

Gy.A., Sch.G.: Hogyan próbálod a képeiddel és a személyes jelenléteddel lebontani azokat a sztereotípiákat, amelyek a romákról kialakultak a médiában?  

V.B.: Az a baj, hogy a társadalom nagy része elfogadta azt, hogy ha a romákkal kapcsolatos híreket olvasnak, akkor kizárólag negatív kontextusban jelennek meg. A társadalom erre van kondicionálva. Amióta a fotózás, a televíziózás és a mozi létezik, azóta ezekben a szerepekben jelennek meg csak romák. Ezeket a képeket a romákról általában a fehér középosztálybeli férfiak csinálják. És ezért van az, hogy az emberek nem is annyira kíváncsiak erre. Mindig azt gondolják, hogy ahol romákról esik szó, ott mindig csak a jajgatás van, mindig van valami probléma. 

Én másképp akarok beszélni ezekről a történetekről. A képeimmel is általában ezt próbálom csinálni. Nem félek a színektől például. Nem félek attól, hogy túlexponálom az emberek arcát. Nem félek közel menni. Nem félek a történetet megmutatni a maga valójában. Tehát nem eltartott kisujjal közelítem meg a történetet, hanem oda megyek, mert nincs más lehetőségem. Én nem olyan dokumentarista fotós vagyok, aki olyan lesz, mint a tapéta, és beleolvad a környezetébe. Mindig részese vagyok a képeknek, ugyanúgy formálom a képet, mint ahogy az alanyom. Nem akarok kívülálló maradni ezekben a történetekben. És talán ezért is működhet a performansz is, mert személyes közöm van hozzá. Apámhoz közöm van. Van egy kibeszéletlen történet, amit el akarok mondani.

Az interjú 2026. április 29-én készült.