A Képző.art szerkesztőségével októberben meglátogattuk a Light Art Museumot, aminek megnyitóján L. Laki László és Vida Szabolcs alapítókkal Winkler Nóra beszélgetett.

A fény motívuma végighalad az európai képzőművészet történetén, de magát a fényművészetet a kánonon kívül esőnek tekintjük. Az is vitatható, hogy művészettörténeti fogalomról van-e szó, ugyanis a fényművészet jelzőjével ellátott fényművek ugyanúgy jelen vannak a képzőművészetben, mint az alkalmazott művészetben, vagy mint a szabadtéri-, városi- és kulturális fesztiválok produkcióin feltűnő látványosságként. Érdemes tehát határvonalat húzni a tartalommal bíró képzőművészeti alkotások és a pusztán díszletként szolgáló vetítések között.

A fényművészet vakfolt a magyar művészettörténetben. Ha csak a magyar fényművészet klasszikus alakjaira gondolunk, meglehetősen különböző életutakat találunk, és valóban ezeknek a monografikus feldolgozása valósul meg egy narratíva kidolgozása helyett. A nemzetközi szinten elismert és innovátorként számon tartott Moholy-Nagy László a fény formai lehetőségeit kutatta, design és képzőművészeti tevékenysége mellett a művészetoktatást alapvetően gondolta újra és lefektette a modern formanyelv alapjait; Victor Vasarelyt az optikai festészet és szobrászat legjelentősebb alakjaként tartják számon, de a magyar mesterek közé sorolható Kepes György, aki szerteágazó művészeti gyakorlata mellett íróként, teoretikusként számtalan könyvet jegyez.

A fényművészet feldolgozatlanságának az is oka, hogy egészen idáig nem volt intézménye, így a Light Art Museum létrejötte hiánypótló: a múzeumként funkcionáló épületben nagyobb léptékű fényinstallációk is létrejöhetnek és érvényre juthatnak.

A csarnok immerzív terébe lépve egy másik világba érkezünk. A 19. századi, eklektikus épület az indusztrializmus hajnalán épült, amikor az elektromosság, a mesterséges fény megjelent. A csarnok műemlékvédelem alatt áll, így azt nem lehetett átalakítani, a kiállítás igényeire szabni. A több emeleten megvalósuló tárlat a csarnok vaspillérei között és a régi üzletek pavilonjaiban sorakoztatja a műalkotásokat.

A tárlat nem egy vektoron halad, a látogatóra van bízva, miként fedezi fel a helyet. A tér egyedi helyzete teret enged az egyéni utaknak, és valóban ez hozzásegít ahhoz, ami a tárlat valódi célja: kizökkenteni a megszokott látogatói magatartásból. A tárlat a percepció mechanizmusait vizsgálja, célja kibillenteni az érzékelés megrögzött sémáiból. A kiállítás tárgyai a mesterséges fény, mint kreatív médium felhasználási módjait járják körbe a legkülönbözőbb aspektusokból. A gyűjteményben szerepel lézer-, fény- és videoinstalláció, hologram és fényfal, kinetikus szobrok, fénykörnyezet, video mapping és architectural mapping munka, térbeli és interaktív vetítés.

A fényen és a mozgáson kívül hanggal operáló művek néhol áthallatszanak, ezek néhol zavaróak, néhol pedig vezetik a látogatót: az összeérő fényjátékok és hanghatások révén a csarnok sötét terében egyfajta keresőjáték indul meg.

A luminokinetikus művek interakcióra és kapcsolódásra késztetnek: a teret járva nem tudjuk eldönteni, hol kezdődik egy mű, és meddig mehetünk, vagy pontosan honnan kéne néznünk azt. Kísérletet tesz arra, hogy felszámolja a befogadó és a mű közötti határokat, és kitágítsa a befogadás határait. A pavilonokon kívül, és a nagyobb léptékű installációk mellé helyezett szövegek miatt (amiket a belépés előtt vagy után is elolvashatunk) azonban még sincs hiányérzetünk, nem maradunk fogalmi kapaszkodók nélkül.

A tárlat egy szélesebb közönség felé nyitott, a művészetkedvelők mellett főleg fiatalokat várnak. A kutató-alkotó művészek a tudomány és művészet találkozási pontjait vizsgálják, erre építve a múzeum művészetpedagógiai foglalkozásokat is tervez tartani a jövőben.

Szakács Zalán Topia című munkája Alberti, a reneszánsz kori gondolkodó ablak-hasonlatát idézi fel. Az enyészpontos perspektíva elméleti megalkotója szerint a festmény a valóságra nyíló ablak, amit a kép kerete választ le a valóságról. Az építészeti funkcióval bíró ablak fogalmi változása során dematerializálódott: eljutottunk a mai, mindenki által használt digitális kijelzők virtuális ablakain megjelenő anyagtalan valóságig. A függönyszerű fényfal a lapos képernyőt mozgó, térbeli formává terjeszti, egy látható, de nem tapintható felületet hoz létre.

Szigeti G. Csongor R-FLOW 1.2 konceptuális fényműve a fény városi térben való megjelenésével foglalkozik. Az információs panelek egymással versengve keresik a tekintetet, és csábítanak fogyasztásra. A hat darab, falnak támasztott led kijelző a funkciójától megfosztva, kontextusából kiemelve jelenik meg: az üzenet olvashatatlanná válik, és a falra vetített, pulzáló fényfolyammá alakul át.

Szauder Dávid Ariel Modulator V3 munkája Moholy-Nagy László Világítókellék elektromos színpadra című munkája nyomán jött létre. A múzeum célkitűzései közé tartozik az is, hogy az elveszett munkákat az eredeti koncepciójuk szerint rekonstruálja. A mosógépdobbal hajtott kinetikus szobor egy olyan interaktív performansz eszköze, aminek koreográfiáját a szobor mozgásra reagáló audiovizuális élményei adják.

A szobor mellett Moholy-Nagy László Ein lichtspiel (Fényjáték) című videója látható, ami az eredeti fénykinetikus objekt működését illusztrálja, és egyben az első nonfiguratív avantgarde film.

Light Art Museum
1054 Budapest, Hold utca 13.

Kiállító művészek:
Bolygó Bálint, Ben Fodor, Battha Gáspár, Borsos Lőrinc, Bortnyik Éva, Csáji Attila, Csörgő Attila, Gyenes Zsolt, Healium, Herczeg Tamás, Horváth Erzsébet, Kepes György, Kiégő Izzók, Kitzinger Gábor, Kovács Ivó, Köves Éva, Lebegő tér, Mattis-Teutsch Waldemar, Mátrai Erik, Mengyán András, Moholy-Nagy László, Nagy András, Nicolas Schöffer, Szakács Zalán, Szauder Dávid Ariel, Szigeti G. Csongor, Szilágyi Csilla, Szirmay Jeanette, Sztojanovits Andrea, Terkál Róbert, Tubák Csaba, Victor Vasarely, Vicsek Viktor, Zalán Adorján, Zemba Ákos