A kiállított szobrok, fotóalapú digitális nyomatok és akvarellkísérletek a jelenlét és a hiány mezsgyéjét, egy bizonytalan átmeneti állapotot ragadnak meg, amelyben a múlt fragmentumai és a megújulás lehetősége egyszerre vannak jelen. A kiállítást Cselőtei Boglárka kulturális újságíró nyitotta meg, melynek szövegét az alábbiakban olvashatjátok.

Enteriőrkép a kiállításról, Bázis.
Fotó: Zachar Veronika 

A művészet, mióta világ a világ, változatos médiumok nyelvén próbálja megfogalmazni, majd fizikai formátumba zárni az elillanó pillanatnyiságot. Az impresszionizmus fény-árnyék hatásai, üde, kombinált tónusai és lendületes ecsetkezelése, a képalkotás természete és annak fejlődése – filmfelvétel, polaroid, a papírba égetett fény jelensége. A szobrászati viasz távozása, a képlékeny, majd megszilárduló fém – a kilágyított, formára kalapált, végül megkeményedett acél. A japán haiku, amely egy pillanatnyi érzést mesél el mindössze tizenhét szótagban. A szerzők és fordítók évszakokra tagolva rendszerezik a háromsoros képverseket, az őszi és téli szegmensegben rendszerint az elmúlás és búcsú válik a sorok fókuszpontjává. 

Nyomasztó estén 
tegnap után vágyódom
holnap: ma után. 

Meséli Josza Buszon életének és költészetének mélabús téli fejezetében. Hiszen mi sem beszédesebb, mint amikor a talpunk alatt ropogó falevelek, majd csupaszra kopaszodott fák között mélázunk az élet értelmén, miközben a nyár emléke és érzése szépen lassan elhagyja a testünket. Hiszen, egy idő után, legfeljebb a hajnalok érkezésén, a tájak változásán és a gyermekek átalakulásán érzékeljük, mennyi mindent hagytunk mögött. Épp ezért, mindenkinek más a megküzdési metódusa. Van, aki az idő múlása ellen harcolva módszeresen törli a port. Valaki préselt virágokba, preparált állatokba, vitrin alatt felszögelt pillangókba zárja a múló természeti kincseket. Van, aki bélyegekben, naplóbejegyzésekben és felhalmozott emlékekben keresi a megnyugvást, szembeszállva a rettegett feledés és elengedés rémképével. 

Dorina még nagyobb feladatra vállalkozik: nem a múltat és nem a jövőt, hanem a „most”-ot rögzíti. Felismeri, hogy nincsen abszolút most, mert azt a nanoszekundumnál is kisebb, láthatatlan egységet, amelyet „most”-nak ítélt, már rég elvesztette. A most elmúlt, átalakult, és már egy következő most. A földön áll és a halott csillagokat lesi, elmerülve annak a megnyugvásában, hogy még látja és tapasztalja, de tudja, már a kimúlt fényt szemléli. Egy kontemplatív térbe tereli a mindent és a semmit, lelassítja, felgyorsítja, hajlítja, dekonstruálja, újrarendezi, majd szabadjára engedi. Olyan, akár egy felhő, amely egyik pillanatban még sűrű habokban utazott az égbolton, majd másodpercekkel később molekulái szétfoszlott vattaként búcsúznak egymástól. Mi pedig, bár bizonyossággal állítjuk, hogy ott volt, már nincs ott. Elvesztettük. De ott volt, mi pedig, ha másból nem is, a nyomaiból tudjuk. És valahol még talán ott is van, csak épp másképp. Messiásként hozza el a „semmi nem vész el, csak átalakul” univerzális békéjét. Új dimenziókaput nyit.

Enteriőrképek a kiállításról, Bázis.
Fotó: Zachar Veronika, Putnoky Csanád

Dorina műveinek rideg, monokróm színpalettája, vagy épp a fém feszültséget, magányt és gyászt, míg a fa és a meleg, tompított tónusok csendes nyugalmat csempésznek a térbe, mankót nyújtva az emlékezéshez és asszociációs láncolatokhoz. A “Szféra” duójában, valamint a térben elhelyezett térinstallációkban a művész kalitkába zárja a fényt, amely aranyló ködként, vagy épp árnyékként igyekszik kiszabadulni a struktúra négyzetrácsos börtönéből. Újra és újra megpróbálja berendszerezni, megzabolázni a fény megállíthatatlan terjedését, amely épp valahol a van és volt és nincs közös metszetének éterében lebeg. A pulzáló energia, a homályos, ködös atmoszféra szépen lassan kiküzdi magát, szublimál, majd végérvényesen kiszivárog a keretrendszerből. A “Kiút” sorozatnál már lazítja a struktúrát, a szigorú négyzethálós szerkesztést sűrűn ismétlődő horizontális csíkokra redukálja, a méhviasz-sárga fényaura sötét, árnyékszerű sziluettekké transzformálódik. A „Rom” sorozat kitör a rendszerből, ám egy talajvesztett állapotot, légüres teret hagy maga után, megteremtve az tapasztalás kapaszkodóktól, érzékelési támpontoktól megfosztott bizonytalanságát. Van valami, mégis, nincsen semmi. Volt valami, de az már nem az, ami volt. Vagy, éppen ellenkezőleg – a „Rom” megfoghatatlanságát tekinthetjük a kiindulási pontnak, majd a térben haladva elérkezhetünk a foglyul ejtett téridőig, a Szféráig. 

Enteriőrképek a kiállításról, Bázis.
Fotó: Zachar Veronika, Hana Dipa

Az “Ami marad” fizikai, háromdimenziós, kézzel tapintható, taktilis formátuma meghozza a várt feloldozást: kecses Szentháromsága jégbe fagyva őrzi a pillanatot, a finom kristályokkal hintett tüskék félbe metszett bordacsontként emelkednek ki a talapzatból. A mű címe és jellege az objektumok fennmaradását, túlélését sejtetik – hiszen ha mély vizsgálat alá vetjük, a téli zimankó nem az elmúlás hírvivője. Hiszen a jég konzervál, megállítja az időt, és egészen addig tárolja a pillanatot, amíg az olvadásnak nem indul, majd vissza nem szolgáltatja a természenek. 

Cselőtei Boglárka

Az alkotóról:

Boros Dorina 2025-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrászművész szakán. Elsősorban a szobrászat és az installáció médiumában dolgozik, emellett grafikai eljárásokkal és festészettel is foglalkozik. A tér, az anyag és az érzékelés összefüggéseit kutatja, gondolatait tiszta, szerkesztett elemek és organikus, áramló formák összekapcsolásán keresztül közvetíti. Anyaghasználata kísérletező szemléletű, ugyanakkor a fa és a fém használata dominál. A kiállítótérben látható munkák fényre és mozgásra reagáló struktúrák.

A kiállítás kurátorai Mészáros Luca és Zachar Veronika voltak.