Másodszor más művészeti egyetemek hallgatói fejtik majd ki véleményüket, végül nem művészeti egyetemre járó diákok beszélgetését fogjuk publikálni.

A képzős beszélgetésen Bácsi Barnabás, Krizbai Domokos, Kovács A. Gyula, Réti Virág, Tamás Boldizsár, Teleki Emma és Urbantsok Tímea osztották meg gondolataikat Igor és Ivan Buharov Revolúcióparabotanika című kiállításáról.

Café Zsivágó terasza, kellemes tavaszi hőmérséklet, szórt fény

Timi: Mik az első benyomásaitok a kiállításról?

Emma: Nekem tetszett. Tavaly láttam az Örök szándékmező hangolás című darabjukat. Nem tudom, látta-e még valamelyikőtök, ez a kiállítás is abból építkezik. Ugyanez a hangulat másfél órába besűrítve. Tetszett, hogy ezen a kiállításon is több interakciós lehetőséget hagytak a nézőknek, például a telefonokkal.

Timi: Ja, bár kicsit szar, hogy ki volt írva, hogy vedd fel.

Emma: Ja, az, hogy kiderül?

Timi: Igen, jobb lett volna, ha te fejted meg.

Emma: De akkor nem vette volna fel senki, nem?

Barna: Hát a cipőre sem volt kiírva, hogy spricceld le vízzel…

Emma: Igaz, abban is van valami, hogy ha egy kiállítótér tele van szobrokkal, akkor sokan megfogják titokban a szobrokat, még, ha nem is szabad.

Barna: Meg művészként szerintem bátrabban megfogod más művészek cuccát.

Boldi: Az nagyon vicces volt, mikor a mesterünknek szóltak, nem tudom már hol, a várban az a galéria, aminek sosem tudom a nevét…

Többen: Nemzeti Galéria?

Boldi: Igen, igen, ott, na ott a mesterünkre rászóltak, hogy ne álljon olyan közel a műtárgyakhoz, már ment volna nekik.

Virág: Igen, de ott mindig szólnak, azt hiszem, három lépés távolságot kell tartani, és ha csak két lépés távolságot tartasz, akkor jön egy őr, és rád szól, hogy menj onnan.

Timi: Még az alkotóra is rászólnak.

Emma: Ott egyszer nem kaptam levegőt, mert nem volt levegő a teremben, és kértem, hogy hadd igyak, és azt mondták, hogy ha összeesnék, akkor sem ihatok, mert az a szabály. Aztán ott volt egy bácsi, aki elkezdett ezen veszekedni a teremőrrel.

Domó: Én gyerekkoromban magamra húztam egy egészen nagy, két méter magas gipszlapot, az alkotók nem is bánták annyira.

Timi: A részévé váltál.

Domó: Igen, de az anyukám nagyon megijedt.

Boldi: Én is megijedtem volna, ha az anyukád lettem volna.

Emma: Amúgy ezek az interakciók tök tudatosak voltak Buharovéknál, például, hogy el lehet vinni a magot. Mármint szerintem ők nagyon nyomnak egy ilyen white cube határainak eltiprására törekvő művészeti formarendszert.

Boldi: Nekem pont a white cube-hoz volt egy nagyon fura érzésem. Tehát így a tárgyak, meg a dolgok, amik el voltak helyezve adtak egy ilyen zsúfolt érzetet, sok minden volt bent, más médiumok. Mégis, nekem az volt a furcsa ebben, hogy a zsúfoltságérzettel együtt kurva nagy felületen maradtak szabadon a falak, ettől nagyon ambivalens lett.

Timi: Hát hogy azért mégis ott maradt a white cube.

Boldi: Hát kurvára ott van a white cube és most így próbáljam elhinni, hogy nincs ott, és csináljak egy ilyen mindsetet, vagy szarjam le, és próbáljam meg úgy megélni, hogy magában a white cube-ban is van egy ilyen szorongató dolog, kihaltság, ami szintén a kiállítás része.

Domó: De nem minden erővel azon volt a kiállítás, hogy a galériateret lerombolja, hogy ez az érzés ne legyen meg?

Boldi: Nem, nem tudom, lehet, hogy direkt volt így, de…

Domó: Nekem olyan volt, minthogyha egy oltárba lépnék, amely tele van egyébként ismerős dolgokkal, például ezekkel a kis fiókos szekrényekkel. Egy nagyon-nagyon sajátos kinyílás, az a típusú utazás, az a típusú spirituális, nem akarom a közhelyes harmadik szem kinyílást mondani, de valami ahhoz hasonló utazásról volt szó, tehát tökre dekonstruálódott ebben a térben a white cube érzés.

Boldi: Nekem ezek a bútorok például nagyon szocik voltak.

Timi: És az kizökkentő volt, nem segített neked az átszellemülésben?

Boldi: Nem, engem ez nem akadályozott meg benne, csak nekem nem otthonosságérzet volt, hanem egy olyan szobáé, amit mondjuk raktárnak használunk már régóta.

Emma: De benned nincs meg az, hogy ez a növényi környezet így mai kontextusból is meg amúgy is így magával cipeli azt, hogy hú, de otthonos?

Boldi: Dehogyis, dehogyis, főleg úgy, hogy a növények nagyja, ahogy így láttam, az műnövény. Főleg az az integető installáció a búzakalászokkal, nekem az nagyon tetszett, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy az egy robot. Robotnövény, az egész kiállítás ilyen robotnövény volt nekem, aztán nem tudom, hogy ez volt-e a cél.

Emma: Mondjuk a búzakalász is nagyon hozta ezt a szoci ideológiát.

Elsétál egy férfi kutyával.

Emma: Jaj, de szép kutya!

Timi: És amúgy szerintetek a társadalom- és kultúrtörténeti szempontból fontosnak vélt nők portréi, mint például Nina Simoné-é, hogy jönnek ehhez a kiállításhoz?

Barna: Nekem az volt a legeltartóbb, de gondolom, a forradalmiság, ami ide kapcsolja őket.

Timi: Növényi és emberi forradalmiság?

Domó: Volt is szó a videókban szöveg szintjén is a felszínen túljutó ember spirituális anarchizmusáról.

Virág: A tárlatvezetésen sokat beszéltek az ökoanarchizmusról is.

Timi: Amit még a Boldi mondott, hogy ez a tér, és hogy mennyire tudjuk beleélni magunkat, arra gondoltam tök sokat, hogy annyira jó lett volna, ha behoznak egy csomó földet a kiállítótérbe.

Virág: Én is gondoltam rá, hogy jók lettek volna még természetes dolgok, kicsit kizökkentettek a műnövények, nem tetszett annyira.

Barna: De ez része, hogy nem otthonosságot akartak teremteni, hanem xenotopiát, az idegenség terét.

Boldi: Az akkor átjött abszolút.

Timi: Ja, az 500 Ft-os árcédulával. És hogy tudunk viszonyulni a kiállításban ahhoz, hogy természetet ábrázol, ami közben mű? Nekem mondjuk jelentheti azt, hogy itt a térben akár a környezet részévé válhatunk – vagy nem kell azzá válnunk, mert amúgy is azok vagyunk – miközben a műborostyánnal kimondódik az, hogy mégsem válhatunk teljesen azzá, mert fejben egyszerűen nem tudunk túllépni a felvilágosodás korában megalkotott és leginkább a nyugati világhoz köthető természet-nem természet határvonalon.

Emma: Erre a folyamatos beragadásra reflektál, hogy próbálják ezt a gondolkodásmódot magukévá tenni az emberek, de nem egy olyan forma, amit olyan egyszerű elsajátítani. Sosem érhetünk egyébként arra a szintre, amit egy növényi forradalom vagy őserő jelent.

Boldi: Nekem az anarchizmus nem jutott eszembe egyáltalán. Nekem ez volt erős, amit a Domó is mondott, az oltárszerűség, hátul a legnagyobb kivetítés arról, hogy a tag furán viszonyul a növényekhez és valamilyen szinten szégyelli ezt a dolgot, de a végén földes vízzel kenegeti az arcát, és van egy pillanat, amikor felszabadul. Nekem az egész kiállítás egy szimbólumhalmaz volt, folyamatos egymásra utaltsággal, egy kurva nagy káoszfelhő. Én nem találtam semmi irányadó fókuszpontot, nem éreztem ezt fókuszáltnak, és sokkal inkább szimbólum-káoszt éltem meg, mint környezetet.

Gyuszi: Kicsit tényleg apszis jellege volt, ahogy lemész a lépcsőn, szemben a főoltár, jobbról, balról a két régi bárszekrény mellékoltárként, azokban is mozgókép ment. Azt eleinte furcsálltam is, hogy miért nem valamilyen tárgyiasult elem van benne, például egy ereklye, mert azok szoktak ilyen oltárszerűen, triptichonosan kinyílni, mint ezek a TV szekrények. Aztán átfordult bennem, hogy azok nem ereklyetartó oltárok, hanem maguk az oltárképek, amik itt mozgóképek.

Barna: A lightboxok, amikről még nem beszéltünk, azok is ehhez járultak hozzá, olyanok voltak, mint a stációk. Szerintem nem feltétlen kell belemerülni az egyes szimbólumok értelmezésébe, például, hogy miért telefon volt, vagy miért ezeket a bútorokat választották. Ezek oda-vissza utaltak egymásra. Például nem a szocializmusra utaltak a szekrényekkel, hanem egy otthonban helyeztek el minket.

Gyuszi: Nekem kérdéses volt a bútor által megidézett korszak meg a Super 8-as technika, hogy ehhez a vizualitáshoz egy korszakot kötünk itthon. A lightboxok színvilága is, amelyek talán nagyítások a felvételekből. Ha szándékos ez a visszahelyezés, akkor nekem ez egy kérdés, hogy hol van ebben a jelen és a jövő.

Barna: Ha az ‘50-es, ‘60-as évekbe akartak minket visszarepíteni, annak a korszaknak is van egy forradalmisága. A Super 8-as technika és a celluloid filmre forgatás, nem tudom, hogy ez hülyeség-e, de eleve forradalmi hangulatot ad.

Emma: Amúgy ebben az is benne van, hogy nem történeti tudatossággal használják a Super 8-at, hanem mert sokkal jobban el tud érni bizonyos hatásokat. Kísérleti filmesek általában Super 8-cal dolgoznak, sokkal érzékenyebb képet nyújt, mint egy digitális kamera. Talán az egész kiállításban leginkább az egységes hatás volt a lényeg.

Gyuszi: Igen, nincs az az érzése az embernek, hogy művek sorát látom. A mozgóképes anyagoknak is se vége, se hossza.

Domó: A bútor valóságán kívül minden valahogy a természet szentségéről mesélt, még a műnövények is.

Gyuszi: A műnövény valahogy egy idealizált természet.

Domó: De függetlenül a bútortól vagy a műnövényektől valahogy minden a természet hatalmasságának felismeréséről szól, valahogy ezek mind ugyanoda mutatnak, nekem másodrangúnak tűnt, hogy milyen szekrényekben találom meg a növényeket, mert a növények ki fognak nőni akárhonnan.

Elered az eső, az esőt nem bírjuk, ernyő alá húzódunk.

Boldi: Nekem ezek… nem tudom hova akartam kötni ezt a dolgot…

Timi: Nem kell, lehet össze-vissza.

Boldi: Je, oké, nekem nagyon az elmúlás volt benne, hogy mi elmúlhatunk a picsába, de ezek így megmaradnak. Viszont a moha melletti vadonatúj műanyag neonzöld spricnit elidegenitőnek éreztem.

Timi: De nem ugyanolyan a moha is, amit lespriccelünk? Csak a magunk szórakoztatására csináljuk, mert amúgy semmi fény nincs a térben.

Boldi: A mohák simán nyomják fény nélkül.

Barna: A mohák kevés fénnyel is elvannak.

Timi: Oké, hogy kevéssel, de valamennyi mégiscsak kell nekik.

Virág: Nekem például az öreg bácsi hangja jutott eszembe róla, aki a mellette levő telefonban szólt. Pont arról mesélt, hogy elvesztette a nyáját, és már nem tud mit kezdeni magával, ott volt mellette ez a cipő, amit akár ő is viselhetett volna. A kígyó motívum nagyon sok helyen ott volt, az alap, hogy a kaktusz, de a fekete átláthatatlan tükör meg maga a tükör motívum is. Volt egy elől, kettő másik pedig hátul, ez is kirajzol egy háromszöget, egy szentháromságot és összeköti az egészet.

Boldi: Volt az a kis videó, amiben valami nő elkezdett mondani valamilyen nyelven dolgokat, és volt ez a szöveg, hogy most akkor a köldökünkbe ültetjük a kígyót, és akkor most… nekem nagyon egy ilyen Youtube-szakácskönyv hangulatom lett tőle.

Virág: Igen, és pont abban a videóban mondja előtte, hogy mostantól ébren álmodunk, ami kihoz minket a valóságból, mert a valóságban talán nem tudjuk a kígyót a köldökünkbe ültetni.

Boldi: Utána meg külön furcsa volt, hogy a csávó beleugrik a csónakból a vízbe, és nem jön ki. És ahogy a különböző kis videókban is elkezdték egymást babrálni a növények. Nekem a megismerhetetlen akarata jelent meg így a növényekben. A növényekben levő felfoghatatlan para erő.

A szél is fúj, hideg lett, fázunk.

Virág: Nekem erről az a kisvideó jut eszembe, amiben a kaktusz beledől a vízbe, amit előtte szeretgetnek, vele alszanak és zuhanyoznak, aztán már elúszik.

Emma: Ez olyan, hogy az emberiség kisajátítja magának a növényeket és a növényekből is embert akar csinálni. Annál a jelenetnél is, amikor a növény megcsinálta magának a pirítóst. Ez is ugyanaz, amiről többször is beszéltünk már, hogy hogyan válik a természet is műnövénnyé.

Timi: Ez erős benyomás volt nekem is, hogy a filmben szereplő növények mind antropomorf növények, mert az ember mindent a saját képére próbál formálni, és akármilyen történetet talál ki, sosem tud elvonatkoztatni magától. Például amikor a főoltár videójában locsolja a növényeket, amelyek mozgásba lendülnek ettől, rázkódnak, az nekem nagyon idetartozik.

Barna: Számomra itt még kulcsmotívum, ahogy a növényvilág forradalmiságát párhuzamba állítják az emberével. Nekem ez példaállítás, hogy ha egy kaktusz beleborul a vízbe, az teljesen megszokott, de ha egy ember beborul, azon fennakadunk. Lehet, hogy ez hiányzik a forradalmainkhoz, hogy példát vegyünk a növényekről, és meg merjünk ilyen dolgokat tenni.

Timi: Igen, de ezt a növényeknél lehet forradalomnak vagy anarchizmusnak nevezni?

Boldi: Ott inkább egyszerűen így van, például hallottam olyat, talán a kókuszdióról, hogy beleesnek a vízbe, partra sodródnak valahol, és ott kikelnek maguktól. De az biztos, hogy ez is egy emberi kifejezés.

Timi: Minden fogalom, egyáltalán, hogy azt mondjuk, hogy növény. A nyelv is annyi mindent befolyásol ebben a kérdéskörben, determinálja a gondolkodásunkat. Ha így vannak leválasztva a fogalmak egymásról, akkor azt gondoljuk, hogy a jelöltek is így léteznek.

Gyuszi: A csíraképesség az, amit egy élőlény nagyon sokáig megőriz, és képes abból regenerálódni és elindulni. Ahhoz képest, ha bemész a boltba vetőmagért – a kiállításból is lehetett elvinni – azoknak van egy lejárati ideje, mint ahogy az ember életében mindennek. Ha te emberként a környezetedben el akarsz ültetni valamit, akkor annak van egy határideje. Tök érdekes, hogy a természet lazán megoldja, tudott alkalmazkodni, volt rá ideje, mi meg egy ideig-óráig használható dolgot tudunk csak egymás kezébe adni. Mint a tej, hogy az így megromlik, azt kuka. De a házi tej egy tanyán, abból csinálhatnak csomó mindent. Jó az aludttej vagy a savó. Ki lehet tolni a határt, ha ismered az anyagot.

Domó: Ja, a környezetben ezeknek mind haszna van, még az általunk romlottnak tartott dolgok is hasznosak.

Gyuszi: Ha nem csíraképes, tápanyagként még mindig életre kelhet más formában.

Barna: Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én sosem gondolkoztam még azon, hogy a növényeket mozgalmilag párhuzamba állítsam az emberekkel. Tényleg példát lehetne venni róluk, sok mindenben jóval királyabbak, mint mi.

Domó: Egy fát vagy növényt miért érdekelné az, hogy áttöri a betont, bárhol ki tud nőni.

Barna: A növényeknél nincs olyan, hogy peaceful protest, mint ahogy nálunk sokan csak a békés tüntetéseket tartják legitimnek. Nálunk is miért csak a békés tüntetés lehetne legitim? Miért ne lehetne ugyanúgy szétbaszni valamit? Része ugyanúgy a forradalomnak. Ha valaki el van nyomva és csak radikális eszközökkel tud hallatszódni. Növényeknél ez nem kérdés, senki nem akad fenn azon, hogy a járdát feltörik a növények.

Pokróccal védekezünk.

Boldi: Visszatérve a mozgalmiságra, mindenki élni akar, mindenki élni akar ott, ahol tud. Például amikor behozták ide is az akácot, az mindent ledominált a picsába, pár őshonos fajt is kiszorított.

Virág: A Diófa is olyan, hogy alatta a fű meg minden kihal, ő is uralja maga körül a teret.

Barna: A feketefenyő is.

Domó: Amiről még nem beszéltünk, nekem a kiállításon a sátorról beugrott egy csomó posztapokaliptikus film, kifejezetten a Legenda vagyok című Will Smith film 2007-ből, ami arról szól, hogy mi marad az ember után, a felépített gazdasági, társadalmi, stb. rendszereink eljelentéktelenednek, és utat tör magának a természet. A beton miatt kicsit nehezebb neki, de mégis megtörténik. Ennek az erőnek a tisztelete és ennek az erőnek az önmagunkban való felismerése a lényeg.

Boldi: Elég, hogyha megnézzünk Csernobil környékén az elhagyott városokat.

Domó: Igen, ugyanez történik, a természet és ha a természetet a növényzettel mossuk össze és az állatvilággal is…

Timi: Meg magaddal.

Domi: De magamat ebbe nem tudom behelyezni teljesen, azt a típusú idegenségérzést ezek mellett, ezek után megélem.

Timi: Igen, mert folyton erről beszélünk, hogy milyen jó lenne nem leválasztani magunkat a természetről és civilizációnak nevezve elkülöníteni, egy csomó diskurzus fut erről, de közben végig megmarad külső nézőpontunk. A gondolatot, azt, hogy erről beszélnünk kell, legtöbbször csak úgy tudjuk megközelíteni, amit a Domi is mondott, hogy nem tudjuk belehelyezni magunkat.

Domó: Hát mert műnövénnyé változott.

Boldi: Azért tudjuk magunkat nagyon távolinak érezni a természettől, mert elkezdjük annyira átalakítani így egy tényezőként, és nem úgy van, hogy egy kis helyen átalakítjuk a magunk képére a dolgokat, mint mondjuk egy kis helyen átalakítja egy bizonyos állatfajta a dolgokat, hanem ez kibaszottul globális, és ezért súlyos probléma a mi életünkre is nézve, hogy ha továbbfolytatjuk, akkor ránk lesz káros.

Timi: Igen, de megint! Szóval, hogy azt mondod, hogy ránk lesz káros. Mindenféle ilyen antropocén-kritikus meg poszthumán álláspont is sokszor ezért önellentmondó szerintem, mert azt mondjuk, hogy meghaladjuk a humanizmust, de mindig az a legerősebb érv, hogy a környezetünk pusztítása ránk van pusztító hatással, tehát megint egy ilyen emberközpontú, humanista nézőponthoz térünk vissza.

Boldi: Szerintem ezzel azért nincs baj, mert emberek vagyunk.

Gyuszi: Az is érdekes, hogy mit értünk természetes alatt. Hogy ma már ha kimész, nincs pipacs. Nekünk az a természetes, hogy a búzamező aranylik és tökéletesen homogénen aranylik augusztusban, vagy júliusban, apáméknak meg az volt a természetes, hogy a búzamező aranylik és foltokban vagy csöppökben ott vannak különböző más színek. Ez érdekes, hogy mi már mit tekintünk alapnak.

Timi: Még a kiállítás terébe visszatérve kicsit, az ajtóból nézve a bal oldali piros telefonban beszél egy hang a sámáni tudatról és tudatállapotról, és van egy olyan mondata is, hogy a természet és természetfeletti elkülönítése, vagy magyarul talán értelmesebb valóság és valóság felettit mondani, ugyanaz, mint a természetes-nem természetes közti határcsinálás, tehát ennél is az a kérdés, hogy nem egy és ugyanaz-e a kettő. Miért gondoljuk, hogy transzcendens élmények nem ugyanannyira valóságosak.

Domó: Arthur C. Clarke sci-fi író gondolata jut eszembe erről, azt mondja, hogy egy bizonyos szint fölött a technológia megkülönbözhetetlen a mágiától. A növények és az élővilág elképesztő stratégiái is ugyanúgy mágikusak, mondjuk, hogy jaj persze, a buta polip, a buta polip olyan lehetetlen dolgokat csinál meg ösztönösen, olyan elképesztő képességei vannak, ahogy amúgy a növényeknek is. Nem értjük, hogy hogyan csinálják, ehhez próbálunk közelíteni, mégsem tudjuk megfogni. Nincs meg az eszközkészletünk arra, hogy ugyanezt a mágiát megcsináljuk.

Timi: Van ez a mágia.

Domó: És emberi mágia is van.

Emma: Ezen a kiállításon a rituális mágia.

Felerősödik a szél, mintha felülről esne ránk valami, repül egy vödör, hangzavar, zúgás.

Emma: Szerintetek mi történik amúgy?

Domó: Apokalipszis.

Boldi: Jönnek a növények és szétbasznak a pipacsok.

Virág: Jönnek a kaktuszok.

A kiállítás az ISBN+ Galériában, május 28-ig megtekinthető. A Facebook-esemény itt található.