Csákány István Leletére tekintve a címválasztás elsőre ellentmondásosnak tűnik. A hatalmas installáció, a vasból és betonvasból készült vázra futtatott száraz borostyán nem egy ásatás során előbukkant, emberi tevékenységre utaló tárgyat idéz. Kisajátított, és egyben konstruált is. A kölni dóm oldaláról idehozatott borostyán ágas-bogas szára fémkeretbe kényszerül – a növényt, mint folytonosan mozgásban lévő és terebélyesedő élőlényt szinte becsomagolja az emberi kéz által alakított vázba. A kerítésszerű, szellős kompozíció elhagyatott házak, romos épületek emlékét idézi fel a befogadóban, a kényszerű növekedési irány és pozíció pedig a természet térnyerésének megszakítását. Az anyaghasználat szimbolikája kontrasztos: a fás szár korhadását, törését, mindennemű pusztulását a vas időtlensége ellensúlyozza. Enyészet és örökkévaló fogalma azonban relatív, hiszen a természet rendje az örökös körforgás, a lét és pusztulás egymásból táplálkozik, uroboroszként saját magába ér.

Kiss Adrian hasonló anyagkészletet használ Sexy Dead Asztal című installációjánál. Fémvázas asztalra fektetve, levágott gallyak formájában jelenik meg a természet. Kiss munkájában az emberi már nem csak közvetett módon sejlik fel, láthatóvá teszi a vadság elfojtását, a párnákat és dunyhákat, melyekkel a növényeket pólyába tekerte. Az asztallapot kimarta a rozsda: a tárgy állandóságának illúziója leplezetlen, az ágakon azonban piroslik még néhány termés, a szárakban elraktározódott víz még nem apadt ki. Az ágak körül száraz virágok hevernek, egymás mellet látszik múlt és jelen.

Olyan, mintha Kiss installációjában a csipkebokrot még azelőtt megtépázta volna, hogy az felgyulladva jelként és útmutatásként szolgálhatott volna az emberiség számára, akik erről mit sem sejtvén, saját romlottságuk tudata nélkül tengetik mindennapjaikat. A cím az emberi lét gyönyöreinek komfortját hirdeti, a szerethető kárhozatot, amely a tárgyainkban éppúgy kiütközik, mint személyes és kollektív történelmünkben. A dunyha, a melegen és életben tartás szimbóluma itt fénytől és víztől elzáró rétegként jelenik meg, az emberi gondoskodás kifordított motívumaként.

Nem csupán az közös a két installációban, hogy rekontextualizált talált elemekből épülnek fel; mindkettő tárgyi emlék, amely összekapcsol minket a múlttal és garantálja számunkra a törhetetlen folytonosság érzetét. Egyszerre futurisztikus kompozíciók és a természet felgyorsított folyamatainak ábrázolásai, mesterséges leletek, melyek immár funkciójuktól megfosztva a befogadó dekódolására várnak.

Míg Csákány munkája megfagyasztja az időt, egyetlen pontba kényszeríti, majd elnyomja a változás lehetőségét, hogy az élőt holtként mutassa be, Kiss éppen az ellenkezőjét teszi: az enyészet előtti utolsó pillanatnak állít oltárt. Ahogyan a természetben a lebomló testek, növények és állatok termékeny talajjá formálják a földet, úgy a kisajátítás művészete egy második élettel ruházza fel a talált tárgyat, ami így műalkotássá lényegül át.

A Mine My Mind című kiállítás, amelyet az aqb pincerendszere fogadott be, s ahol Kiss munkája is látható volt, valójában egy olyan testen belüli/kívüli utazás, amelyből nehéz hazatérni. A poszthumán atmoszféra, melyet a műtárgyak összessége és a helyszín együtt megteremt, nem az ember utánira, hanem a jelenben felgyorsuló folyamatokra, interpretációs lehetőségekre utal, melyeket az antropocén-kritikus diskurzusok nyújtanak. A néhai mészkőbánya területére olyan alkotások kerültek, melyek önreflexívek és egymás tükreiben láthatók igazán tisztán.

Az MMM egy manifesztum: a sötétben is otthonra lelhetünk, ha képesek vagyunk a minket körülvevő műtárgyakkal úgy azonosulni, mintha a sajátjaink lennének. A művek új funkciót ruháznak az elhagyatott bánya föld alatti járataira, bizonytalan lépteinkkel egyre távolabb kerül az általunk ismert önmagunk és értelmezési keretrendszereink.

Nem lehetünk biztosak benne, hogy honnan érkezünk és hová, Kiss Big Gate című munkája azonban egyértelműen jelzi az átlépés aktusát, az új létmód elsajátításának lehetőségét. Borsos Lőrinc Trinity Model 2.0 című fényinstallációja a falra és retináinkba égeti, hogy én te vagyok: az isteni képre formált, a tárgyban megmutatkozó és a lecserélhető ember, aki mulandóságával biztosítja az élet kontinuitását. A görög mitológia alvilági folyóinak neveivel ellátott helyspecifikus PPILLOVV alkotások, vagy Borsos Chaos Reigns című, egy óriás bukását láttató installációja úgy támaszkodnak az emberiség történeteire, hogy közben új mítoszt teremtenek. A transzhumán, emberszerű lényben nem külseje, hanem esendősége a kísérteties, a leigázottság, mely önnön tébolyából fakad. Az új mítosz egészen prózai: az evolúciós stádium jelenlegi fokán az ember disztinktív (és destruktív) önmeghatározásának köszönhetően maga is elpusztul, ha nem értelmezi újra viszonyrendszereit és rongyosra koptatott fogalmait.

Bolla Szilvia And me I am your dagger, you know I am your wound című, falba állított tőrje – mely elnevezést a Slowdive Dagger című számából kölcsönzi – romantizálja az elmosódó határokat, míg Mátrai Erik Mozgó fala a kint és bent uralkodó sötétséget szakítja szét. Az esztétizált, tudatalattinkra ható műalkotások az érzelmek széles spektrumával szállnak szembe az apátiával és kilátástalansággal; azt hirdetik, hogy a nehéz érzések is jobbak a közönynél. Szeri Viktor, Páll Tamás és Muskovics Gyula Archívum II. (Odaát) című munkája, melyet Marquetant Tamás és Molnár András hanginstallációja kísér, a száműzetés és a technomagány esszenciájaként jelenik meg, a vékony határvonalról elmozdítva a túlvilág felé lök minket, amelytől már csak Tóth Márton Emil Physible Curse című, kalitkába zárt fegyvere választ el minket. Nincs mit remélni, az idő telik, mi viszont már nem tarthatjuk vele a lépést – sugallja Kophelyi Dániel installációja, a Glo Down. Bolyongunk, nehéz megszokni a sötétet, megérteni, mi ez a mindent átható üresség, amely körülvesz minket. Egyek vagyunk, botorkálunk a látomások között, a fény- és hanginstallációk éterében a kiállítótéren túli viszonyítási pontokat kell keresnünk. Maradtak még kapaszkodók a külvilágban, vagy a felszínen már csak mesterséges emlékek várnak?

Míg Csákány Lelete az emberibe erőszakolt, tárgyi emlékké formált természettel az utóbbi megérzést erősíti, a Mine My Mind kiállítás, a bányarendszer vájatai az embert kényszerítik arra, hogy törjön át megszokott struktúráinak rácsán, melyet az elmúlástól és a magánytól való félelem szilárdít meg. A Lelet épp olyan konstrukció, mint a humanista emberfogalom, amely szigorú keretbe kényszerítve pattanásig feszül. A káosz érzete abból fakad, hogy a múlt maradványai és a jövő bizonytalansága is a jelenünket terhelik, amit radikálisan át kell formálnunk ahhoz, hogy feloldhassuk ellentmondásait – s mi is feloldozást nyerjünk. Ha kimozdítjuk magunkat gondolkodásunk középpontjából és új normákat teremtünk, a jól ismert perspektíva szertefoszlik, s új pozícióból kell magunkra tekintenünk: megpillanthatjuk magunkat a feketén csillogó víztükörben, a túlvilágról, vagy olyan alkotásokon keresztül, melyek kölcsönhatásba lépnek velünk és kikényszerítik a megértésüket, a paradigmaváltás ígéretét. Végül bejutunk önmagunkba, odakintre.