A tavalyi tanévet az Universidade de Lisboa Faculdade de Belas Artes intézményében töltöttem, ahol Finta Míra Annával közös kollaborációban dolgoztuk fel a Május Elseje és Szent Iváni Éj ünnepköreit.

Visszatérés az ünnep lelkéhez

A transzcendentalitás témájával először az ünnepek kontextusában kezdtem el foglalkozni. Érdeklődésemet az a kérdés vezérelte, hogy miért nem éltem meg soha bármilyen emelkedett minőséget, amely egy ünnepnek az esszenciáját képezné. Az ünnepeket kizárólag a kötelesség jegyével tudtam felcímkézni. Kutatásomat az a belső motiváció terelte, hogy egyrészről az ezen állapotot teremtő okokat feltérképezhessem, másrészről, hogy találjak egy új és egyedi hozzáállásmódot, amely az állapotot megváltoztathatja.

Mi okozhatja a zavart az ünnepekhez való kapcsolódásban? Úgy gondolom, a probléma spirituális, társadalmi-gazdasági, és pszichológiai szinten egyaránt megjelenik. Először, a spirituális szinten az a zavar jelentkezhet, hogy a mai ünnepeink a keresztény kultúrkörön alapszanak, de ma már a vallásos elhivatottság sokszor hiányzik. A legtöbb család egyáltalán nem kapcsolódik a kereszténységhez, mint vallási rendszerhez, vagy ha mégis, azt néha a konvencióknak való megfelelés vezérli. A spirituális elhivatottság hiányában az ünnep mély szimbólumrendszerével való autentikus azonosulás ellehetetlenedik. Másodszor, társadalmi és gazdasági szinten az ünnepek kommercializálódását lehet megállapítani, vagyis leginkább a fogyasztás és vásárlás köré épült annak fókusza.

Az ünnepek eltávolodtak eredetüktől, és mély jelentéstartalom-készletük helyére a piacgazdaság felszínes szórakoztatást és azonnali kielégülést kívánó értékei kerültek.

A kívánt ajándék megkapása, vagy a finom lakoma elfogyasztása, bár rövid időre feldobja az egyént, de ha nincsen ezeket meghaladó tartalom, nem jöhet létre az elemelkedettség magasabb rendű állapota. Végül, a pszichológiai szinten, az egyén személyes megélését elemzem. A család elvárásainak való megfelelésnek, és az ünnepeken történő családi konfliktusok felszínre törésének terhe sokszor inkább az esemény teljes kihagyásának, vagy eltörlésének igényét keltheti fel az egyénben.

A spirituális eltávolodás, valamint a társadalmi és gazdasági folyamatok okozta elanyagiasodás állapotai nem hagyják befolyás nélkül az egyéni szintet. Viszont, ezen kollektív problémák felismerése hiányában az egyén a hibát sokszor kizárólag saját családjában detektálja. A rendszer hibás működéseinek felelősségét szeretteinek tulajdonítja, és azok cselekedeteiben azonosítja. A konfliktusok kimondatlanul emésztik fel az egyént, vagy a feszültségből kirobbanva azok a családtagokban egymás megvádolásához és megbántásához, és további eltávolodáshoz vezethetnek. Összességében, fontos felismernünk, hogy mindannyian ugyanannak a kiüresedett rendszernek vagyunk elszenvedői. Az első lépés a kilábaláshoz az, ha együttérzéssel és nem hibáztatással fordulunk egymáshoz, és együtt, közösen, először az egyéni színtéren, vagyis a magánéletünkben, szeretetben dolgozunk a változáson.

Az Évkerék

A kiindulási pontot az Évkerék motívuma adta. Az Évkerék forrásai zavarosak, és bár nincsen egyértelmű tudományos bizonyíték pontos keletkezési körülményeire, leginkább a pogány vallásokkal és boszorkány rítusokkal hozzák kapcsolatba. Emellett, a kelta és egyiptomi kultúrában van egyértelmű hagyománya. Az Évkerék az év során nyolc ünnepet körvonalaz, melyek mindig a Napéjegyenlőségek és a Napfordulók és az azok közötti félidők köré épülnek. Ezen ünnepek szimbólumrendszere univerzálisnak mondható abban az értelemben, hogy az ókori görög kultúrától kezdve a népszokásokon át a keresztény ünnepkörig mindenhol megjelennek. A keresztény kultúrkörben ez a jelenség a szinkretizmus folyamatával magyarázható.

Az Évkerék legfontosabb jellemzőjét a természet ünneplésében, és annak változásai iránt megnyilvánuló mély tiszteletetadásban véltem felfedezni. Sajnos, ez az az elem, amitől a mai társadalom a leginkább eltávolodott az ünnepek mindennapjainkban való megélését illetően. Egész évben ugyanannak a követelményrendszernek vagyunk kitéve, a produktivitás terhe évszaktól függetlenül ugyanúgy nyomja vállunkat. Pedig, ahogy a természet is elfárad és megpihen télen, a mi energiaszintünk is megcsappan ilyenkor, melyet aztán a fény növekedésével szép lassan újra visszaszerzünk. A természet folyamataival való azonosulás, szimbólumkészletének tudatosítása egy rendezőelvet tud az ember életébe bevezetni. A különböző időszakok szubjektív definiálása, és annak személyes jelentéssel való felruházása lehetőséget ad élményeinket mélyebb tartalommal megtölteni: megbékéltséggel raktározni el múltunkat, és nyitottsággal várni az eljövendőt. Az Évkerék motívumai segítenek elfogadni és megérteni az állandóan változó létállapotok megállíthatatlan forgását. Azt, hogy nincsen fény a sötétség nélkül, nincsen születés a halál nélkül, és nincsen öröm a szenvedés nélkül.

Május fájától Szent Iván tüzéig

A Május fájától Szent Iván tüzéig projekt Lisszabonban valósult meg 2022-ben, Finta Míra Annával közös kollaborációnkban. Az akció három etapra különült: A Május Elseje rituáléra, egy installációra az Universidade de Lisboa Faculdade de Belas Artes év végi kiállításán, és a nyári napforduló, a Szent Iván éj ünnepére.

Először a Május Napját dolgoztuk fel, ami az Évkerék ötödik, a természet termékenységét tisztelő szakaszának második és leghevesebb ünnepe. A projekt egy kutatómunkával indult, melyben feltérképeztem Május elseje vallásokon és népszokásokon átívelő kulturális hagyományát. Az ókori görögöknél Flóra Fesztiválja-ként ünnepelték, aki a tavasz és a virágok istennője volt. A kelta tradícióban Beltane ünnepén a házakat virágokkal díszítették, hogy elűzzék a gonosz szellemeket, a közösségek Maypole-t állítottak és tábortüzet raktak, melyeket tánccal és zenével ünnepeltek. A kereszténységben a május Szűz Mária hónapja. Portugáliában a népszokás az As Maias nevet viseli, különböző vidékeken más népszokásokkal ünneplik, például Algarve megyében a mai napig felöltöztetett búza babákat helyeznek a közterekre. A magyar népszokás tradíciója a Májusfa-állítás: a fiúk egy fát szalagokkal díszítenek fel a számukra imponáló hölgynek.

Ma a Május elseje a Munka ünnepe, melynek tartalma talán a legmesszebb állónak tűnik az eredetitől. A munka ünnepe a produktivitás, a termelés, az ember munkatűrő képességének a magasztalása. Ezek mind fontos értékek, nem csak a társadalomban, de az emberi élet individuális szintjén is. Mégis, ez az üzenet mélyebb dimenzióitól megfosztva, a munka fontosságának csupán racionális érvelésével, kártékony jelentéstartalmat eredményezhet, az embert a munka kötelességére és elkerülhetetlenségére emlékezteti.

Május Napja a pogány hagyományok szerint a természet teremtő erejének és újjászületésre való képességének ünneplése.

Ezek olyan minőségek, melyek az embernek is sajátjai, és ha ebből a gondolatból kiindulva ünnepeljük az ember teremtésre, vagyis munkavégzésre való képességét, már egy sokkal emelkedettebb kapcsolódást tud eredményezni. A külső kötelességnek való megfelelés helyett a hangsúly a belső potenciálra helyeződik, az életerőre, amely a természet újjászületésében is manifesztálódik.

A projektekben Május Napjának ünnepére készülve a cél nem a tradíciók imitálása volt, hanem a hozzájuk kötődő szimbólumok egy számunkra autentikus alkalmazási módjának megtalálása. Helyszínnek Lisszabon egy külvárosában elhelyezkedő, egy “ottmaradt” kis dombra esett a választásunk. A dombot egyszerre vette körül autópálya, vasúti sínek, felhőkarcolók, repülőgép-leszállópálya, és a látképben a 18. századi Aqueduct, a Foresta Monte Santo, és magának a városnak a távoli látványa. Ez a kis érintetlen domb ott maradt az urbanizáció minden lenyomatának közepében. A helyszínen Májusfát állítottunk, viszont a tradicionális szalagos díszítés helyett, a mezőn rendelkezésünkre álló virágokat használtuk fel, és reggeltől kezdődő munkával díszfonatokat fontunk belőlük. Naplementére meghívtuk barátainkat, ismerőseinket a megteremtett térbe, és beszélgetéssel, italozással, zenével, és tánccal ünnepeltük a tavasz termékeny energiáit.

A Május fájától Szent Iván tüzéig projekt II. etapja az Universidade de Lisboa Faculdade de Belas Artes év végi kiállítás keretein belül valósult meg. Június közepén, másfél hónappal a Május elseje rituálé után visszamentünk a helyszínre, és a fát még mindig díszítő, de addigra már elszáradt virágfonatokat összegyűjtöttük, és visszaindultunk velük az egyetemre. A helyszínválasztást itt is jelentőségteljességgel akartuk megtölteni. Végül, amit kerestünk, azt az egyetem egy hátsó lépcsőjének egy kis méretű, 1 négyzetméteres fülkéjében találtuk meg, mert az rendelkezett egy kis ablakkal, amely a sötétségbe egy tompa, de természetes fényt engedett. Az elszáradt fonatok itt kerültek installálásra. Megjelent a rituálé emléknyomata, és a virágok elszáradásával az idő múlásának és az Évkerék megállíthatatlan forgásának szimbolikus ábrázolása. Egy titokzatos szakrális tér megalkotására törekedtünk, ezért semmilyen szöveg, vagy a rituáléhoz kapcsolódó kép nem került kiállításra, hanem ezek a melléktermékek mind egy félig nyitva levő dobozba helyeződtek. A befogadóra volt bízva, hogy interakcióba lép-e azzal, vagy érintetlenül hagyja annak a titkát. A tér még egy hanginstallációval egészült ki, a jelenlétünk szimbólumaként. Az Indulj el egy úton magyar népdalt dolgoztuk fel lelassítva és több szólamban, melynek hangrétegei is ebben a szakrális térben kerültek felvételre. A magyar népdal szövege a nemzetközi kontextusban nem találhatott megértésre, csupán annak esszenciája, hangulata vált érzékelhetővé a misztikusság légkörét erősítve.

A virágfonatok utolsó útja az óceán partjára, Trafariához vezetett, a napéjegyenlőség és a Szent Iváni éj ceremóniájára. Trafaria, Lisszabon egy külvárosa egy ipari gyártelep, az Atlanti-óceán és a Tejo folyó találkozásánál. Választásunk azért vezetett erre a helyszínre, hogy folytassuk az urbanizáció és természet határával való kísérletezés játékát. Emellett, hogy újra olyan térben legyünk, melyhez személyes emlékek és kapcsolódás fűz minket. A Szent Iván éji ceremóniáját nem tettük nyitottá, mert inkább saját baráti, szakmai, művészi és spirituális kapcsolatunk intim megünneplésére szántuk el magunkat. A nyári napéjegyenlőség ünnepkörének hagyományában az elköteleződés motívuma, és az esküvői szezon nyitánya jelenik meg. Ennek egy motívuma a kézkötés tradíciója, melyben két ember keze 24 órára összeköttetik, és ha ezt a próbát kiállják, akkor egy évre egymás társaivá válnak. A magyar népszokásban Szent Iván Éjszakájaként ünnepeljük, tábortűz rakásával, melyet párosával kell átugrani. Ha a pár kiállja a próbát, és sikeresen átugorja a tüzet, az kapcsolatuk megerősödéséhez ád jótékony hatást.

Ennek hagyományából inspirálódva egy fonalból hosszú fonatot készítve kötöttük össze magunkat. Majd a fonatot kettévágtuk, és karkötőként felcsomóztuk kezünkre, hogy az eseménynek mint ereklyéje velünk maradjon, és a hétköznapi életünkben kísérjen minket annak emléke. A másik meghatározó rituális tett, a szentiváni tűz megrakása volt, melynek az elszáradt, hosszú utat megvándorolt virág fonataink adták tüzelő anyagát. A fonatok elégtek, és ezzel a mi lisszaboni történetünk is lezárult.