Miért éppen az iparművészeti múzeumban rendezték meg az elsősorban képzőművészként és filmesként ismert berlini művész kiállítását? Mi köze van a kurdoknak Ausztriához vagy a mesterséges intelligenciához? Tud-e még újat mondani a művészet a világ technikai fejlődéséről? Hogyan kapcsolódik mindez Kempelen Farkas 18. századi találmányához? A kiállítás a Hito Steyerl-re jellemző kritikai dokumentarizmus eszközeivel ezeket a kérdéseket finoman válaszolja meg, metaforikus és nyers, valós szálakkal egyaránt összekötve a történettöredékeket.

Már a múzeum előteréből felhívják magukra a figyelmet a Hell Yeah We Fuck Die című 2016-os multimédia installáció nagy tömbökbe rendezett világító szavai, melyek a kultúránkat mélyen átható apokaliptikus, de mégis ignoráns hangulatot  tükrözik vissza. A műegyüttes címe nem más, mint a Billboard magazin szerint a 2010-es években angol nyelven megjelent zeneszámokban leggyakrabban szereplő szavak listája. A szavakat formáló tömböket fémlapok és korlátok kötik össze – vagy éppen választják el egymástól – a videómunkákkal, melyek technikai innovációkkal foglalkoznak (pl. mesterséges intelligencia, robotok), felhívva a figyelmet ezek geográfiai, politikai, társadalmi és gazdasági vonatkozásaira is.

A 2025-ös Mechanical Kurds a tér hátsó felében látható, ahol a nézők kivilágított, kényelmes riksákból tekinthetik meg a kiszolgáltatott életeket bemutató kisfilmet. A mű Irakban élő, Szíriából menekült kurdokkal készült interjúkat is tartalmaz, akik globális techcégeknek dolgoznak. A videó bemutatja az ő életkörülményeiket, ami a technikai fejlődéssel és Kempelen Farkas rejtélyes, mindenkit legyőző sakkozógépével kerül párhuzamba.

A Mechanical Kurds hasonló témákat dolgoz fel, mint a Hell Yeah We Fuck Die, a témárétegek a művésztől megszokott módon tudatosan rakódnak egymásra. A két installáció kiegészíti egymást, szinte egy művé fonódik össze a térben, amely a háború és fejlődés, a kiszolgáltatottság és kényelem ellentmondásaira világít rá. Jelen cikkben mindezt az idő, a forma és a hely fogalmi háromszögén keresztül elemzem.

Idő: a technikai fejlődés időtlen problémái a történelem során

A kiállítás címe Karl Kraus osztrák költőtől származó több, mint száz éves idézet. Már ez a címadásban rejlő gesztus megadja a kiállítás egyik fontos alapgondolatát: jelenlegi társadalmi problémáink nem olyan újak, mint amilyennek tűnnek. 1918-ban az emberiség hasonlóképpen volt ignoráns, mint ma, pedig a fejünkön ugyanúgy átrepültek a golyók.

A falszöveg megemlíti többek között Walter Benjamint, aki Kempelen sakkozógépét történelemfilozófiai metaforaként használta 1940-ben: ahogy a verhetetlennek tűnő, szép ruhába öltöztetett török, úgy a nagy történelmi ideológiák is nem kívánatos részleteket takarnak – a sakkozógép esetében a törpét –, amik nélkül azonban nem működne a rendszer, nem győzne a gép. A kiállítás felfedi, hogy a mai technológia hasonlóképpen, a kizsákmányolást és az ideológiai rendszerbe nem teljesen illeszkedő részleteket elfedve tud csak működni.

Benjamin A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában című esszéje, illetve az abban kifejtett gondolatai a műalkotások aurájának elvesztésével kapcsolatban szintén párhuzamba állítható a napjainkban a mesterséges intelligencia és a művészet kapcsolatához kötődő aggodalmakkal. Radikálisan újnak tűnő vívmányaink és problémáink mintázatai tehát már évszázadok óta velünk vannak – az emberiség viszont hagyja, hogy újra és újra átrepüljön a fején az a golyó.

Forma: ember vagy gép?

Mivel a kiállítás a MAK-ban kapott helyet, elemzésekor kézenfekvőek a forma és a design szempontjai is. Hito Steyerl művei erősen reflektálnak a gépek gyártásának ezen kérdéseire is: a kiállítótér első felében látható videókban például megjelennek a humanoid robotok tervezésének lépései, a robotdesign ezen bemutatása pedig felveti ember és gép határának sokat vitatott kérdését. Ezen határ poszthumán elmosása helyett a művész azonban az álcára, a formaiságra irányítja a figyelmet, ami háborút, kizsákmányolást és nyomort takar el. 

Ez az emberi álca jelenik meg az Apple-termékek esetében is Siri kedves, segítőkész, amerikai női hangjának formájában. A valóság bonyolult összefüggéseire is emlékeztető fémvázakon látható videók egyikében Siri hangja a közel-keleti kurd területek nyers valósága mellett jelenik meg. A művészi ábrázolásmód nem romantizáló, de mégis lírai: szép színes kendők lobognak a romok között, egy férfi robotszerűen táncol a meleg napfényben. Siri hangja szimbolikusan nem csak a gépek gyártásának embertelen körülményeit rejti el, hanem a pusztító háborút is, amely során fegyverként használják ezeket a gépeket. Megkérdőjelezhetetlen “nyugatiságával” pedig elfeledteti velünk azt is, hogy korunk technikai vívmányai nem jöhettek volna létre olyan “keleti” gondolkodók nélkül, mint például a mezopotámiai Al Jazari.

Az emberre hasonlító gépben van valami mágikus, valami megbabonázó. A gépek antropomorfizálása elhiteti velünk, hogy egyek közülünk, így tehát azért vannak, hogy segítsenek az emberiségnek, nem pedig, hogy pusztítsanak. A kiállítás lerántja ezt a humánus álcát, hogy ne hagyjuk magunkat megtéveszteni, ne legyünk ignoránsak, és az a bizonyos golyó ne repkedhessen át az emberiség fején örökké.

Hely: a sakkozó török és a kurd nők Bécsben

Hito Steyerl művei egyszerre mutatnak globális és lokális hozzáállást. Már a tárlat címe összeköti a kurdok helyzetének és az AI fejlődésének távoli témáit az osztrák fővárossal. A fejletlen Kelet és a fejlett Nyugat sztereotípiáit – amelyek a designban is megjelennek – szintén tematizálja a kiállítás. Többek között a mai Törökország, Irak és Szíria elfeledett feltalálói nélkül – mint amilyen Al Jazari is – nem létezne ma mesterséges intelligencia. A sztereotípiákkal egyébként szintén ellentmondásos, hogy az Apple alapító Steve Jobs is szíriai származású volt.

A Mechanical Kurds a fillérekért dolgozó kurd menekülteket szólaltatja meg. Az úgynevezett microwork, amit végeznek, nem más, mint az AI betanítása. Az antropomorf álca által rejtett gép mögött mégiscsak emberek vannak. Így lesznek a mindennapi nyomor történetei globálisan releváns kérdésekké. A kiállítótérben megjelenő színes keretek, vázak visszaköszönnek a videóban: ezek a körülöttünk lévő világ felcímkézésére szolgálnak, a gép nyelvére fordítják le a világot.

A mű finoman egyensúlyoz a lírai és a nyers dokumentarista stílus között: a disztópikus jelenből egy lázálomszerű időtlen valóságba visz, ahol összedőlnek idő, forma és hely határai. A videó arra is rámutat, hogy a nyugati elitnek megéri fenntartani a fejletlen Kelet látszatát, ugyanis ha azt gondoljuk, hogy a Kelet fejletlen, nem tűnnek fel a Nyugat által itt végzett visszaélések, pusztítások és kizsigerelések.

Hito Steyerl az átlagos bécsi múzeumlátogatótól időben, formailag, és térben “távoli” történeteket helyi szálakkal köti össze. A kiállítás úgy mutat be tőlünk távoli lokális történettöredékeket, hogy közben a globális kontextus is kirajzolódik: finom, valóságos szálak kötik össze őket, nem erőltetett vagy túlesztétizált gesztusok.

A sakkozógépben ma törpe helyett egy kurd nő ülne. Kit ültetünk oda legközelebb?

Hito Steyerl Der Menschheit ist die Kugel bei einem Ohr hinein und beim anderen herausgeflogencímű kiállítása még április 12-ig megtekinthető a bécsi MAK-ban.

Borítókép: Hito Steyerl: Mechanical Kurds, 2025, egycsatornás installáció, 13 min © kunst-dokumentation.com/MAK