Összefoglaló Szemenyei Zsuzsanna festő szakos hallgató az Új Nemzeti Kiválóság Programra benyújtott pályázatáról.

Az ÚNKP kutatásom célkitűzése az volt, hogy létrehozzak egy olyan térinstallációt, amely egy transzcendens minőséget hordozó kortárs műalkotás. Számtalan kérdés felvetődött, amely az egyházművészetet, a templomépítészetet, képzőművészet és teológia kapcsolatát, illetve a kortárs szakrális művészetet érintette. Az egyik téma, ami kifejezetten foglalkoztatott, hogy mi definiál egy szent teret, hogyan szentelhető meg egy tér, továbbá, hogy mit is takar pontosan a szent fogalma.

A szent és profán problematikája több szinten is megjelenik az elkészült munkában. A helyspecifikus installáció helyszínéül olyan teret választottam, amely szent és profán határmezsgyéjén áll. A Margit-szigeti Domonkos Kolostorrom mára elveszítette egykori szakrális funkcióját, az évszázadok által megkoptatott kövek csak halványan jelzik a szentély egykori fényét, ugyanakkor a tér hordozza a szentség emlékét és egy apró gesztus elég a felidézéséhez. Egy fényben megcsillanó, celluxból készült struktúrával töltöttem ki egy ablaknyílást, így egyrészt a tér szentelődött meg az ablak által, másrészt maga az anyag is átlényegült a fény által.

Hierophánia

A szent térben való megnyilvánulásának leírására Mircea Eliade a hierophánia fogalmát használja, amely a görög hierosz (szent) és phainomai (megmutatkozik) szavakból származik. A hierophánia az a jelenség, amikor a szent megnyilatkozik, megjelenik a profán világban, illetve hierophániának hívható az a tárgy, vagy természetes anyag (például fa, kő), ami ezt megtestesíti.

Minden hierophánia egy paradox jelenség, hiszen a tárgy profán volta és a transzcendencia, a szentség egyszerre van benne jelen. Fontos kiemelni, hogy a hierophániák esetében nem magát a tárgyat illeti a kultikus tisztelet, hanem a tárgyon át megnyilvánuló isteni erőt. A vallásos ember számára nélkülözhetetlenek, mert ezek teszik lehetővé a világban való eligazodást. Ugyanis a vallásos ember által érzékel tér nem azonos a matematikai-geometriai térrel, amely homogén; hanem szent-profán, ismerős-ismeretlen, kozmosz-káosz ellentétpárok által tagolt, inhomogén. A hierophánia, a szent betörése a térbe, az a pont, ami origóként, tengelyként, tájékozódási pontként szolgál. Eliade szavaival élve: „a szent megnyilatkozásával alapozódik meg ontológiailag a világ.”

Hierophániák nélkül mind a tér, mint az élet értelmezhetetlen lenne egy vallásos ember számára. A hierophánia tulajdonképpen egy rést jelent, a folytonosság megszakadása a földi síkon, egy nyílás, amely összeköti a szférákat.

„Minden szent térhez valamilyen hierophánia kapcsolódik: benne tör át a szentség, amely kozmikus környezetéből meghatározott területet kiemel és minőségileg megváltoztat.” – írja Eliade.

A szent megragadása

Az installációm esetében a hierophánia maga az ablak, melyet a fény megvilágít. Az ablaknyílás az a rés, amely a hierophániának teret ad. Az ablakot betöltő rácsos struktúra anyagából fakadóan megcsillan, ezáltal hangsúlyozza és kiemeli a térben jelenlévő természetes fényt. A fénysugár amely a tárgyat éri, a Napból ered, így egy láthatatlan tengelyt jelent, amely áthidalja és összeköti az eget a földdel. Eliade tovább cizellálva a hierophánia fogalmát theophániáról is ír: „a theophánia éppen azáltal szentel meg valamely helyet, hogy felfelé „nyitottá” teszi, s mint az egyik létmódból a másikba való paradox átmenet pontját, kapcsolatba hozza az éggel.”

Eliade a szent fogalmának megragadásához úgy közelít, hogy a profán ellentéteként tételezi. Úgy vélekedik, hogy a szent és a profán az ember egész világképét megalapozó és meghatározó fogalompár. A szent és a profán végsősoron két egzisztenciális helyzet, kétfajta létmód. Valamint arra is kitér, hogy a premodern társadalom tagjai azért törekedtek a szentség közelében élni, mert a szent erőt hordoz magában, a „szent: valami, ami léttel telített”.

Míg Eliade szélesebb perspektívával, elméleteit számos különféle vallásból vett példával színesítve tárja elénk, Rudolf Otto kizárólag a kereszténység területére korlátozza megfigyeléseit. Otto is a szent fogalmának megragadását kísérli meg a könyvében. Két fontos alapvetése, hogy a szent irracionális, illetve csak közvetett módon a szenttel találkozó személy reakcióiból kiindulva vizsgálható.

A szent fogalmának erkölcsi aspektustól való megtisztítása érdekében bevezeti a numinózus kifejezést és sorra veszi a numinózus elemeit: teremtményérzet, mysterium tremendum, numinózus himnuszok, fascninans, bámulatos, sanctum. Otto hosszasan és részletekbe menően taglalja a numinózust, lenyűgöző precizítással boncolgatja a numinózus jelenségét. A rettentő titok érzete, a nemes borzongás, vonzás és taszítás kettőssége és további kulcsfogalmai, érdekesen árnyalják és magyarázzák a szenttel találkozó személy élményeit.

Fényteológia-fényesztétika

Az installáció kulcsfontosságú eleme a fény. Ez akkor válik igazán érzékletessé, ha összehasonlítjuk a látványt egy borongós napon és napsütéses időben.

A fény elengedhetetlen ahhoz, hogy a hétköznapi anyagból készült struktúra átlényegülése, profán, anyagi voltától való megszabadulása, megszentelődése végbe menjen. A transzparens anyag és a napsugarak találkozása megkapó látványt ad, de a fény nem csak vizuális szempontból fontos, hanem konceptuális viszonylatában kulcsfontosságú tényező, hiszen a Fény isteni princípium.

Számos vallásban és kultuszban fellelhető a Nap és Fény istenivel való megfeleltetése. Az én figyelmem elsősorban a nyugati kereszténységre, és azon belül a gótikus templomépítészetre fókuszált. Arra törekedtem, hogy felgöngyölítsem azokat a hatásokat és előzményeket, amelyek a gótika építészeti megoldásainak kialakulásához vezettek. A párizsi Saint Denis katedrális átépíttetésének hátterét és inspirációját a Pszeudo-Dionüsziosz-i iratok, és az ezek nyomán kialakult fényteológia, a hazatérő keresztesek elbeszéléseiből megismert orthodox templomok fénylő pompája, illetve az építtető Suger apát Isten dicsőségét az anyagok gazdagságával demonstrálandó attitűdje adta. A Pszudo-Dionüsziosz-i iratok és a hozzájuk fűzött kommentárirodalom alapvető jelentőségű fényesztétikai és fényteológiai szempontból. A Saint Denis katedrálisban őrizték a másolatok egy példányát, illetve az is erősítette a hatását és befolyását, hogy tévesen azonosították a katedrális alapító védőszentjét az iratok szerzőjével.

A fényesztétika és fényteológia gyökerei a Krisztus utáni első évtizedekben alkotó Alexandriai Philónnál is fellelhetőek. „Philónnál a fényhez kapcsolódó jelentések jellegzetesen oppozícióban, a fény-sötétség ellentétpárban fogalmazódnak meg, hármas szemantikai vonatkozásban: a „tudás-tudatlanság” episztemológiai, a „jó-rossz” etikai és a „szép-rút” esztétikai szintek pozitív kategóriáiban.” – írja Újvári.

A Pszeudo-Dionüsziosz-i iratok fényfelfogása sokkal mélyebb értelmű, mint a látható fényesség és csillogás isteni minőségként való kezelése. Hiszen többek közt azt is olvashatjuk, hogy „az isteni sötétség az a ’megközelíthetetlen világosság’, amelyben, mint mondják, Isten lakik.” Elsőre oximoronnak tűnhet, hogy mind a fényt, mind a sötétséget isteniként azonosítjuk. Azonban az isteni sötétség, tulajdonképpen az isteni fény áthatolhatatlanságát, emberi szem számára való megközelíthetetlenségét jelenti. Ez „a sötétség, amely fényesebb a fénynél” kerül további boncolgatásra Uszpenszkij teológiájában. Ezen túlmenően a „fénylőnél fénylőbb sötétség” kifejezés Isten érzéki úton való megismerésének elvetésére vonatkozik, a „fénylőnél fénylőbb sötétségben kívánunk járni” annak a kinyilatkoztatása, hogy az érzéken túlit és felfoghatatlant az érzékek és az értelem eszközei nélkül szándékozzák keresni.

Pszeudo-Dionüsziosz Aeropagitésznél egy másik fogalom is megjelenik, ami árnyalja a fényteológiát, mégpedig a homály. A korábbiakhoz hasonlóan az istenkereső ember állapotának metaforájaként használva, a homály azt fejezi ki, amikor a hívő elveszíti annak a lehetőségét, hogy érzékeire vagy értelmére támaszkodva keresse Istent. Mindemellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Pszeudo-Dionüsziosztól származnak ezek az idézetek is. „A mennyben van a fény, és minden, ami szellemileg megvilágosít” „Isten maga a fény, a hozzá való közelség mértékében minden és mindenki részesül a fényében, és az e fényben való részesülés mértéke jelöli ki minden létező helyét a hierarchizált világban. Ez a fény fogja össze a teljes világot és egyben visszaverődve a világ Teremtőjéhez való visszavágyódást is kifejezi.”

A keresztény fényteológia alapjait vizsgálva Újvári Edit az újplatonikus eszmék Pszeudo-Dionüszioszra tett hatását véli felfedezni, és az újplatonikus filozófia utolsó jeles képviselőjének, Proklosznak az emanáció tanával is összefüggésbe hozza. A gótikus építészet teológiai alapjainak megértésében jelentős mértékű segítséget nyújt Erwin Panofsky Gótikus építészet és skolasztikus gondolkodás című műve. Valamint Umberto Eco Művészet és szépség a középkori esztétikában kötetének tanulmányai is gazdagon árnyalják a témát érintő ismereteinket.

Anyagátlényegítés

Az elméleti kutatás mellett hangsúlyos szerepet kapott az anyagokkal való kísérletezés is. Az alkotói folyamatomnak meghatározó eleme, hogy milyen alapanyagot választok, ugyanis meggyőződésem, hogy a mű jelentésével szorosan összefügg, hogy milyen anyagból készült. Gyakran választok olyan anyagokat, amelyek nem a művészet hagyományos eszköztárából kerülnek ki, hanem a mindennapi élet észrevétlen használati tárgyai.

A kritikai attitűdöm részben a fogyasztói társadalom irdatlan tárgyfelhalmozására és szeméttermelésére vonatkozik, azonban fontosabb aspektus, hogy a minket körülvevő tárgyak anyagi valóságának figyelmen kívül hagyását helyezem fókuszba.

Arra törekszek, hogy a megmunkált anyag első ránézésre ne legyen azonosítható a mindennapokból ismert tárggyal, csak alaposabb szemrevételezéssel lehessen dekódolni, hogy mi lehetett a kiindulási anyag.

A profán anyagok használata látszólag ellentmondásos a keresztény szellemiséggel, mely szerint Istent a legnemesebb anyagok illetik meg. Azonban azt az elvet felülírja a koncepciónak az a vonatkozása, hogy az installációban a profán anyag szakrálissá lényegül át, az evilági létező transzcendens általi átlényegülésének, végsősoron a megváltásnak a metaforáját adva.

A munkafolyamat szignifikáns része, hogy kezembe veszem az anyagot és igyekszem elfelejteni az összes módot, ahogy találkoztam a felhasználásával. Azt figyelem, hogy milyen a megmunkálhatósága, rugalmassága, mennyire hajlik, milyen erősen ragad, és nem utolsó sorban, hogy milyen a fénye. A ragasztószalagokkal való munka olyan figyelmet és koncentrációt igényel, ami huzamosabb idő után szinte a meditációig fokozódhat. Az a célom, hogy mind az elkészítés folyamata, mind a néző befogadása kontemplatív aktussá váljon.

Elvetem a mai ember időfelfogását és időkezelését, és egy archaikusabb közelítéssel engedem, hogy a tevékenységbe teljesen belevesszek. Azt remélem, hogy a kész mű szemlélése is hasonló, az idő szorításából felszabadult élményt ad a nézőnek. Mindazonáltal az a meditatív munkafolyamat még nem lenne elég az anyag átlényegüléséhez. A fény az az elem, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy megtörténjen a metamorfózis. Amikor rávetül a napfény, akkor válik markánssá az anyag megcsillanásai, apró fényei. A szent és profán, kincs-szemét, szép-rút, és érték-jelentéktelen kategóriák alapján való értékítélet akkor válik teljesen lehetetlenné.