Verzió jövőképekre

Radikális befejezést képzeltem el, keserédesen és apokaliptikusan: leszegett fejjel hömpölygő tömeg, Druzsin Niki hajában egy fekete szalag, a kezekben néhány szál szegfű. Elöl nagyobb tűlevelű koszorú, kissé foszladozó selyemszalag hirdeti a Képző.art elmúlását. A Fiumei úti sírkert művészparcellái között felázott a talajon Mélyi József olvassa alulról szerveződő projektunk nekrológját: méltatja jelentőségét és sikereit. Meghatódunk. (Ebben segít továbbá a kis JBL hangszóróból szóló megindító háttérzene, valószínűleg Kincses Gergő táskájából). 

Szóval valami hasonló forgatókönyvet képzeltem, hogy hogyan is ér véget majd ez az egész. Azonban rájöttünk, hogy nem performatív temetkezésre van szükség egy olyan időszakban, amikor sorra szűnnek meg vagy lehetetlenülnek el a független kulturális kezdeményezések és önkéntes közösségek. Pedig ezektől reméljük a kiutat egy kiúttalannak tűnő társadalmi-kulturális helyzetben. A performatív szertartással ugyanis legitimizálnánk mindazt, amit mindig is elutasítottunk: a kultúra totális háttérbe szorítását. A forgatókönyvet módosítottuk. 

A Képző.art jelenlegi szerkesztőségével mindig kijelöltük a következő célt, ami felé haladtunk. Néha ugrottunk, néha megpihentünk, most pedig másnak adjuk át az újabb célok kijelölésének lehetőségét. Büszke vagyok rá, hogy megéreztük, hogy új nézőpontok szerint, de hasonló értékek mentén egy új szerkesztőségnek kell tovább építenie azt, amit mi elkezdtünk.

Kényelmesebb volna többes számban maradni, és azt írni hogy elfáradtunk, de tisztesebb azt írnom, hogy elfáradtam. Egyes számban. Egy önkéntes projekt főszerkesztőjeként a katalizátor szerepemet érzem elsődlegesnek, hogy annyi lelkesedést és motivációt adagoljak és gyúrjak össze, amennyi egy közös projektek éltetéséhez kell. De ezt az energiát most máshova kell fókuszálnom, ezért Urbantsok Tímea, egykori tagunk javaslatára egy felhívást hirdettünk meg. 

Bizakodó vagyok, mert egy öt fős csapat: Antalka Gyopár, Antman Kíra Zoé, Bodor Sára Vera, Magyar Míra és Primecz-Munkácsi Lőrinc veszi át a szerkesztőség koordinálását. A motiváció és az öröm hullámai futkostak át rajtam, mert nagyon jó kezekben lesz a Képző.art. A katalizátor szereppel nem lesz gond, mivel már a pályázati anyag olvasása közben is azt gondoltam, hogy részese akarok lenni annak, amit együtt létrehoznak a következő időszakban. 

Számvetés

Mi a fontos? Például a szakmai munka, az alaposan lektorált cikkek, a megszervezett workshopok, események stb. stb. stb. 

De fontosabb az, hogy ebben a röpke pár évben körülöttem képzőművésszé, dizájnerré, kurátorrá, esztétává, pedagógussá – egyszóval szakemberré – cseperedtek a társaim, miközben magam is grafikussá váltam. Persze nem a szerkesztőség miatt, de mégis: az a funkció, ami kívülről egy újságnak tűnhet, sokkal inkább egy műhely, vagy éppen egy önképző szabadegyetem. Fontosak a külső szemlélő számára is kézzelfogható eredmények, de az ezekhez vezető út fontosabb. (Ne merjetek tőlem ilyen giccseket idézni! Mentségemre szóljon, hogy meghatódtam.) 

Az elején sokfelől hallottunk azokat a hangokat, amelyek szerint a hasonló kezdeményezések legfeljebb egy évet élnek túl, és amúgy is felesleges ebbe energiát tenni. Fontos figyelmen kívül hagyni ezeket. (Lásd: most sem temetkezünk.)

A megtanultuk szót a továbbiakban mindig többes számban használom, mert mindegyikünk kellett hozzá. Learning by doing: a saját tapasztalatainkon keresztül. 

Megtanultuk, hogy egy önkéntes projekt működtetéséhez mindenkinek tisztán megfogalmazott célokra van szüksége, mert ezek a mozgatórugói egy csapatnak. (Nem a magyar kultúráért vívott küzdelem altruistái vagyunk, csak úgy, belső indíttatásból fejlesztjük magunkat különböző területeken, miközben közösséget és értéket hozzunk létre.) Megtanultuk – többször is –, hogy a szervezés és a lebonyolítás két különböző fogalom, és hogy mindkettő megvalósítható a másik nélkül, de az rendkívül stresszes és konfliktusokat hagy maga után. Megtanultuk megköszönni a legapróbbnak tűnő dolgokat. Megtanultuk, hogy online meetingelni sosem lesz ugyanolyan, mint élőben, és hogy a hogy érzed magad kérdést feltenni egy meetingen néha fontosabb, mint végigérni az összes napirendi ponton. Megtanultuk, hogy mikor szükséges valamit abbahagyni, pl. most ezt a felsorolást. Pedig egy másikat még el sem kezdtem…

Köszönöm

Druzsin Nikolettának, Horváth Marcellnek, Kas Franciskának, Kincses Gergőnek, Kergyó Zsófiának, Keszegh Ágnesnek, Mészáros Lucának, Urbantsok Tímeának, Rohonczi Szilviának, Schell Rékának, Zachar Veronikának; továbbá Balogh Kristóf Józsefnek, Dömötör Kristófnak, Éliás Tamásnak, Fábián Lucának, Garamvölgyi Virágnak, Grisztel Elizának, Hajdú Borókának, Hajdú Lénának, Harsányi Dánielnek, Kiss Norbertnek, Kovács Kristófnak, Kudela Grétának, Kustra Dánielnek, Kuzma Eszter Júliának, Laczai Vevének, Liksay Csenge Gyopárnak, Madarász Katának, Martincsák Katának, Mészáros Mónikának, Pataki Lucának, Puskás Melittaflórának, Sarfenstein Dittának, Szentandrássy Adriennek, Szemenyei Zsuzsannának, Tóth Boglárkának, Veres Rékának, hogy hozzátettek mindehhez. Szeretem együtt látni ezeket a neveket. 

Folytatás

Ezentúl olvasóként, résztvevőként, látogatóként, hallgatóként és bátorító hátszélként leszek jelen, illetve a Nemes Nagy Olvasókört szervezésében Osztroluczky Sarolta és Modor Bálint közreműködésével továbbra is részt veszek. Gondolkodtam egy következő bekezdésen, de azt már egy új főszerkesztő fogja megírni. Én pedig nagyon lelkesen fogom olvasni.