Mivel a szobák díszítése művészeti forma, hasonlóan kell megítélni, mint bármely más műalkotást. Poe a The Philosophy of Furniture című esszéjét azzal kezdi, hogy az angolok a belső díszítés tekintetében felülmúlják az olaszokat és a franciákat. A „jenkik” ezen a területen természetellenesek. Az amerikai kudarcot a vér szerinti arisztokrácia hiányával magyarázza, az ő esetükben a „dollár arisztokráciáját” nevezi mérvadónak.

Az otthon fogalmán belül a bútornak és különböző jelentéstartalmainak megvilágítására teszek kísérletet négy művész alkotásának bemutatásán keresztül. A bemutatott művekben az alkotók a bútort – ami az otthon elválaszthatatlan része – mint női minőséget értelmezik, kritikai vagy politikai, esetenként erősen vitatható módon.

1969-ben Allen Jones, aki ekkor már ismert pop art festő volt, elkészített három szobrot, amelyek egy kalaptartót, egy asztalt és egy széket formáztak meg életnagyságú, hiperrealisztikusan ábrázolt női alakokból, akiket bdsm fétisre hajazó módon, megkötözve háztartási bútorként mutatott be. Nagy felháborodás fogadta megjelenésüket, nőgyűlölettel vádolták, ennek ellenére elképesztő mértékű eladásokat produkált.

Laura Mulvey Spare Rib című esszéjében Jones-t így kritizálta: „Nem tudod mi történik, ugye Mr. Jones?”², freudi elméletre támaszkodva fetisisztának minősítette a művet és azt állította, hogy kasztrációs komplexus eredménye. Ezzel cinikusan utalt arra, hogy Jones tudattalanul, belső frusztrációk által vezérelve készítette művét.

Maga Allen Jones a 60-as évek avantgárdjával összefüggésben így nyilatkozott a műről: „Az akkori művészeti mainstream gondolkodása az volt, hogy a modernizmus Mondriantól a minimalizmusig tartott. Sok minimalista barátom volt, imádtam a munkájukat. De az a gondolat, hogy az emberiség 40000 éves figurális ábrázolásmódja Donald Judd üres dobozai miatt már nem lehetne lehetséges, nevetséges. Természetesen rájöttem, hogy ezek a munkák komolyan tiszteletlennek értelmezhetők, de csak az érdekelt, hogy milyen hatással lesz a művészeti nyelvre. És azt hiszem, ez egyértelműen fellendítette.”³

Számára a kiindulópont nem a fizikai valóság, hanem az emberi test észlelése. Jones másodlagos nemi jellegeket nagyít fel, mint a mellbimbók, ajkak, megfeszített combok, hogy közvetlen érzelmi reakciót váltsanak ki. A fétis nem ezeknek a zónáknak a létezése, hanem a másolatuk és a másolatok, mint jelek újbóli megismétlése. Jones szerint érthető, hogy a szobrok tökéletes illusztrációk a nők tárgyiasításával kapcsolatos érveléshez és ennek az értelmezésnek nehéz ellentmondani, de ez egy véletlenszerű szerencsétlen olvasat, amelynek semmi köze a műhöz. A Bjarne Melgaard norvég művész által 2014-ben tervezett szék kissé öncélú magyarázata nem különbözik sokban Allen Jones reakciójától, akinek ajánlotta a munkát.

Melgaard a széket Jones erotikus bútorai alapján készítette, ám az ő esetében már egy rasszista olvasat is rakódott a műre. Ehhez nem csak az járult hozzá, hogy egy fekete nőt ábrázolt, mint ülőalkalmatosságot.

Igazán nagy visszhangja akkor lett a széknek, mikor Dása Zsukova interjút adott a Buro 24/7 divatblognak. Makulátlan fehér inget és farmert viselve, hátrasimított hajjal Roman Abramovics barátnője egyértelműen egy kifinomult művészeti szakértő képét akarta magáról láttatni, de ezt a képet végzetesen aláássa az a tény, hogy egy hiányosan felöltözött, kiszolgáltatott helyzetben hátán fekvő fekete nő élethű másán ült.

Zsukovát rasszizmussal vádolták és nem segített a helyzeten, hogy a képeket Martin Luther King születésnapján publikálták. A magazin állítása szerint ez csupán szerencsétlen, véletlen egybeesés volt. A moszkvai művészeti galériával rendelkező Zsukova azzal magyarázkodott, hogy a mű valójában tiltakozás az előítéletek ellen. Allen Jones Melgaard székét a történtek után ízléstelennek és sértőnek nevezte és teljesen elhatárolódott az alkotástól, annak ellenére, hogy könnyen lehet párhuzamot találni a műveik által kiváltott felháborodott reakciók között.

1977-ben Helen Chadwick szintén háztartási berendezéseket használ a női testtel párhuzamba állítva. Az előző, vitatható jelentéstartalmakkal rendelkező alkotásokhoz képest sokkal inkább kritikai álláspontot képvisel.

Az In the Kitchen című performansz az egyik legprovokatívabb alkotása, amit a feminista művészet történetében alapvető fontosságúnak tartanak. Ezzel a munkával a Feminist Art Reversed 1960-1980 kiállításon vett részt, aminek kulcseleme a nők és testük szexualizálása, valamint a testük visszaszerzésének vágya.

Az előadáson Chadwick és három másik női előadóművész jelmezekbe öltözött, amelyek a patriarchális társadalmi berendezkedésben a női princípiumhoz sorolt konyhai eszközöket ábrázoltak: sütő, hűtőszekrény, mosógép és konyhai mosogató. A performansz közben a rideg szerkezetű gépeket olyan módon kezdik el „belülről használni” az előadók, hogy a különböző alkatrészek új jelentést kapnak: az elektromos alkatrészek mellvértekké, a mosógép dobja nyitott anyaméhhé változik, a gépek emberivé válnak. A női testet szimbolikusan mint gépet jeleníti meg, párhuzamban azzal a gondolattal, hogy a testünk nem a saját tulajdonunk, nem rendelkezünk felette.

Azt várnánk, hogy a nő mint bútor ábrázolása kapcsán a divatszakma is hasonló ötlettel áll elő, ami a forniphiliát(1) hangsúlyozza. Ennek ellenére Hussein Chalayan egy egészen más szemszögből közelíti meg a témát. A 2000 ősz/tél kollekciója tervezésénél a koncepció inkább a származásából eredő üldözöttség és otthontalanság gondolatkörét jeleníti meg, ahogy a modellek mobilisan összerakott szék- és bútorruhákat pár perc alatt transzformálnak át és húznak magukra.

Ez az aktus az otthonból való kényszerű menekülést mutatja be, hogy háborús helyzetben azt visz magával az ember, ami hirtelen mozdítható, és ebbe nem tartoznak bele az otthon melegét jelentő megszokott bútordarabok. Ugyanakkor olyan értelmezésnek is teret enged, ami a már említett nők használati tárgyként való felfogásával szemben adja meg a lehetőséget a feloldozásra. Az az aktus, melyben nem a modellek maguk válnak bútorrá, hanem magukra öltik a tárgyakat, kisajátítják őket és átformálják színes, csinos ruhákká a továbbhaladás érdekében és egy szebb jövő ígéretének reményében.