A mítoszok olyan sokszínű történetek, amelyek az emberség eredetétől elkezdve az emberi tudat fejlődésén át, egészen a túlvilágról szóló elbeszélésekig az emberi lét kérdéseire irányulnak. Ezek a történetek a vallásos gondolkozás alapjai, így maguk a szimbólumok is dominánsan jelen vannak a vallásban.

[…] Mondhatni, a szimbólumok értelmezésének mélyebb síkja egy olyan esszencia, ami túlmutat a jelenlegi valóságfelfogásunkon, hiszen

minden szimbólum magában hordja az egész emberiség lenyomatát.

A misztikus hagyományokban közös, hogy mélyebb tudatosságra szólítanak fel. Ezen történetek felelevenítése során az ember könnyebben visszakapcsolódhat a szellemi kérdésekhez. Ebben a projektemben kiemelt hangsúlyt helyezek az ősi mitikus képek felelevenítésére. […]

A Paradicsom szimbolizálja az égi világot, az Istenek világát, ahol teljes a harmónia és a gondtalanság, ahol nincs elmúlás és halál sem, hiszen az itt történő létezés nem a történelmi időhöz kötött, hanem a kozmikus időtlen létezéshez.

[…] Minden paradicsomi mítoszban megfigyelhető egy fordulópont, egy tragikus esemény, amikor ez a kapcsolat égi és földi világ között megszakadt. Ezekben a mítoszokban a földi ember többé már nem tudta elérni az égi szférában rejlő szellemi magaslatot, többé már nem tudott kiszakadni a történelmi időből. Ez a folyamatos elmúlásnak való kitettség eredményezte az emberiség szenvedését.

Munkámban a Paradicsom egy térinstalláció formájában jelenik meg, ami egy végzetes hiba miatt elhagyott paradicsomi képet elevenít meg. Az installáció esztétikai megjelenését saját generációm vizuális kultúrájából merítem, a mai digitális jelenlétből következő megosztottságból. […]

Fontos volt, hogy én is egy ingersokkot hozzak létre a kiállítótérben, amely reflektál a jelenlegi valóságpercepciónkra. Egyszerre szimbolizálja a Paradicsomi lét elmúlását ugyanakkor funkcionál egyfajta „belső tér”-ként is, ami vizuálisan megjeleníti a szüntelen impulzus áramlást. Azáltal, hogy egy valós térbe átviszem a mindennapjainkban megjelenő pixeláradatot, a „digitális világ tébolya” a valóságban manifesztálódik, ezáltal saját bőrünkön is tapasztalhatjuk.

A folyamatos vektorgrafikára emlékeztető faerezet mintázat, és az öt egymásból „kinövő” plexilemez mintázata hívja elő a befogadóból azt a vizuális túlterheltség érzést, azt a diszharmonikus interferenciát, ami csakis a szemlélő mozgását követően nyilatkozik meg, ezáltal a digitális vibrálás átlényegül egy befogadó által deklarált ritmussá.

Egy vektorerdőben találjuk magunkat, ami az elfolyó mintázatok harsogó telítettségében tárja fel az örökös útkeresést az eltévedés – kijutás folyamatos mozgásából.

[…] A térinstalláció műfaját tekintve közelebb áll az építészethez, ugyanis az építészet kezdeményez, irányít, elrendezi a viselkedésünket és mozgásunkat, alapelemei a találkozások és a szembehelyezkedések. […]

A befogadó nem-tudással lép be, és nem a tudását gyarapítja, hanem a mű létének közvetítésével ráébred saját tudatára és megtapasztalja önnön létét.

[…] Az installációban való időzés az ember önmagára irányuló zsigeri kíváncsiságára támaszkodik. Az ember meg akarja tapasztalni saját maga valóságát, és nem a valóságról alkotott képét. Ki akar szakadni a valóságát leíró és jellemző mintázatai által kialakított keretei közül, és látni a valóságot, amely mindig több marad, mint a róla szerzett tudásunk.

A világfa, életfa szimbolikájának számos variánsával találkozhattunk a különböző kultúrák mítoszainak megismerése során. A kozmikus fa egy axis mundi, az az a világtengely, amely tökéletesen a világ közepe, és tökéletes helyzetéből fakadóan Isteni, hiszen csakis egy felsőbb rend, egy már nem-emberi entitás képes a tökéletesség megragadására. […] A transzcendens csatorna, vagyis az axis mundi funkcióját látja el a centrumban lévő fa. Az életfánál megfigyelhetjük azt, ahogyan a földi, alvilági és égi szférát összeköti.

[…] Az én elhagyatott Paradicsomomban lévő fa többrétegű felépítésével szimbolizálja a valóság különböző dimenzióit, más szóval a különböző szellemi vagy tudatszinteket. Főbb kiindulópontom a valóság különböző síkokon való tapasztalása volt, hiszen ebben a komplex létezésben, a valóság töredékét ismerjük fel, és tudatosítjuk. Ez a fajta töredékes/tökéletlen percepció gondolata eredményeképp jött létre az öt rétegből álló központi elem. A rétegek mintázatát egy létező falemez adta, melynek ornamentumát a legmesterségesebb anyagra írtam át, a plexire.

Napjaink ipari matériája a plexilemez, amely forma és nagyságkötetlen, bármilyen alakzatba önthető és szinte bárhogy formázható. A fa, mint élő matéria ezzel szemben nem szabályozható, nem puhítható, nem elegyíthető más fákkal, forma és nagyságkötött. Aki fával dolgozik az tisztelettel munkálja meg ezt az anyagot, hiszen látható benne az élet, azaz a valós anyagiság. A fában látható a növekedés, a fejlődés, majd az erózió folyamatai, vagyis az elmúlás. A plexilemez ezzel szemben időtlen, nem olvasható le róla az idő folyása, a jelen örök pillanatának szól.

Az igazi fát nem látjuk megjelenni a térben, csak a kiterített, mesterséges mását. A sematikus víztiszta steril plexilemez tökéletességében megtagadja az életet az élet fájától olyan módon, hogy a halált, mint az élethez kötődő tapasztalat szerves részét kizárja. A kortalan tökéletesség igényét hordozza, és nem fogadja be az öregedéssel járó elmúlás elkerülhetetlen folyamatát.

Az idő dimenziójából csakis Isten képes kilépni, ezáltal az ipari matériába zárt életfa „megistenül”.

Önmagát avanzsálja fel, önmagáról alkotja meg a „tökéletesség illuzórikus képét” ahogyan mi emberek is megalkotjuk önmagunkról az önképünket.

[…] A centrum fájának szakrális minőségei egy szekularizált formában jelennek meg, ami közvetetté teszi a befogadó és a szakramentum közötti kommunikáció áramlását.

A szakrális tartalmak csatornái idejétmúlttá kezdenek válni, a mai ingerekkel túlterhelt emberi tudat számára, a harsány városok és a digitális világ zajától. Ez a zaj leginkább a vizuális zajra értendő, hiszen tagadhatatlan, hogy a mai ember a képdömping világában él. A látás világában, ahol a taktilis érzékelés háttérbe szorult.

A „vizuálisan hangos” tér nem csak a látásunkra hat, ércességét saját bőrünkön is tapasztalhatjuk. A tér „szinte üres” mégis túlzsúfoltnak hat. Az elemek a falakkal együtt olyan univerzális szimbólumokat idéznek be, melyek a szenvedésnélküliség és feloldozás ethoszát hirdetik, mégis nyomasztó benne lenni.

A fa a teljes örök valóságnak címezve áll előttünk, mégsem hiteles.

Nem csoda, hiszen rengeteg a benne összefeszülő egymásnak ellentmondó jelenségek találkozása. Egyszerre intim és személytelenül rideg, egyszerre valós és látszólagos. Egyszerre hívja a befogadót közel önmagához és rántja le a digitális illúzióvilág leplét, megmutatva azt a valós látszatvilágot, melyben hajlamosak vagyunk élni.

A teljes ÚNKP beszámoló ezen a linken érhető el.