Beszámoló a Bodies in Conversation című csoportos kiállításról.

Azonban a rajzfilmmel ellentétben nem a test biológiai tulajdonságait, hanem azokat a kulturális és művészettörténeti narratívákat vizsgálja a tárlat, amelyek a testábrázolással kapcsolatban kialakultak. Már az őskori emberábrázolásokon is elkülönül a férfi és a női nem, és megjelennek a vénuszábrázolások, talán pont ezért találkozunk a Nemere osztály tárlatán leginkább ezek parafrázisaival, legyenek ezek őskori vagy barokk példák.

A Willendorfi vénusz az emberiség egyik legkorábbi emléke a női testről, egyben saját testéről.

Bár a marokkő csak pár hüvelyk magas, apró termete és a köré fonódó történetek sokasága már önmagában is azt bizonyítja, hogy a vénusz-szobrok keletkezésének történetei és a köréjük fonódó értelmezések már a kezdetektől fogva szerteágazóak voltak. Az, hogy mi marad a kánon része, korántsem egyértelmű, még mai szemmel nézve sem. A többszerzőség kérdése, míg a bibliai teremtéstörténetnél nem (1), addig egy osztálykiállítás esetén nyilvánvaló, ennek ellenére pont az az érdekes a Bodies in Conversation-ben, hogy az adott művek történetei bár eltérőek, mégis két nagy egységet alkotnak, amelyeknek metszetei elsőre nehezen, de a kiállítás megtekintése után érzékelhetővé válnak. Az első terem sokkal inkább a test és a teremtés, a másik pedig az identitás felől vizsgálja a testképet; és míg a különböző eredettörténeteket tárgyaló alkotások párhuzamosan léteznek egymás mellett, így a rajtuk felbukkanó testek nemcsak konverzálódnak, hanem egy új diszkurzív tér létrehozására törekszenek. (2)

Az alkotók egy része új műveket készített a kiállításra, míg a többi Nemere osztályos hallgató már a kiállítást megelőző tanévi gyakorlat során is a test és testkép, így az identitás témakörét vitték tovább. (Azért is érdekes ez, mert a karanténban ránk záródó világ, arra késztetett többünket is, hogy azt vizsgáljuk, ami eleve adva van.) A kiállítótér két teremre oszlik, így nem csak a médiumspecifikus különbségek különítik el a két szobát.

Az első tér egy időben is kiterjedtebb témát ölel fel, az emberi test és teremtésének a történetét helyezi górcső alá, míg a másik az identitás témakörét.

Kivételt képeznek ez alól Farkas Aliz festményei, a Termés, az Infralámpás Önarckép, a Vers, a Levél Valahonnan vagy a Rózsa. Művei sokkal inkább személyes hangot képviselnek, egy részük olyan emlékekből indul ki, amelyek az alkotó nagypapájához kötődnek. A személyes emlékezet itt a szeretett rokon egyik kedvelt tevékenységére korlátozódik, a gyűjtésre. Az alkotó nagypapájának flóra gyűjteményében felbukkanó vulvamotívum az őskori vénuszokhoz is kapcsolódik, így visszautal a willendorfi társára és Magna Mater ábrázolásokra. A virágmotívum a vanitas csendéleteket is eszünkbe juttathatja, ahol az emberi élet rövidsége, és a mulandósága tükröződik a megjelenített tárgyakon és növényeken.

Egészen máshonnan közelít Kautzky Sára: Zseboltár című alkotása a hétköznapok biztos pontjait fordítja a visszájára, és a termetestörténetek alapfeltételét, az eredetet kérdőjelezi meg. A hétköznapok biztonságát nyújtó vitaminok, a szerencsesüti jóslatokat és a percek alatt tüzet és világosságot szolgáltató gyufát választotta egy ókori házioltár modern verziójához. Az installáció kiegészül a Blaha Lujza téren készített fényképsorozattal, amely bizonyítja, hogy a szakralitással foglalkozó mű még a köztéren is autentikusnak hat.

Sinkovics Ede Karanténos Házioltár (3) címet viselő installációja juthat eszünkbe Kautzky munkájáról, hiszen hétköznapi tárgyainkat helyezi új kontextusba. Munkáját kiegészíti egy monotípia-sorozat, amelyben a tűzgyújtás fázisait láthatjuk finom vonalvezetéssel megjelenni.

Horváth Júlia Dagály című animációja Ovidius által lejegyzett Pügmalión-történetből indul ki, az alkotáson felbukkannak a nőiség megélésének szélsőséges állapotai, az alkotó és alkotásának szeszélyes viszonya. A történet mégis más véget ér, mint azt gondoljuk; Galatea faképnél hagyja Pügmaliont. Ezen a ponton előbukkan Lilith története is, aki ugyanabból az anyagból alkottak, mint Ádámot, de nem akart a férfi alárendeltje maradni, így elhagyta őt és vele együtt az édenkertet is. Éva csak ezt követően születhetett meg az oldalbordából.

Csapó Júlia Létesülés című alkotása szintén mozgásfázisokat rögzít, egyidejűleg a galéria terével játszik. A tusrajz körbefut a galéria falán, miközben egy rituális táncot rögzít, az antropomorf testek egyszer csak valódi személyekké alakulnak, majd újra visszaváltoznak geometrikus formákká. Újraszületnek, majd megint meghalnak, ez a valaha létezett legismertebb metamorfózis. A figuralitás határiat vizsgálja Csapó Testek című munkáján is, ahol a vásznon pár, tussal rajzolt gesztussal jeleníti meg a mozgó emberek tömegét, akik térképet rajzolnak ki amint pár lépéssel távolabbról szemléljük őket.

Orbán Tekla fotó alapú munkáján magzatpózban láthatjuk a művészt, felnőttként összegörnyedve. A munka egyértelműen az anyaméhben felvett természetes állapotra utal vissza. A fotónyomat roncsolódott, emiatt Munch kőnyomataira emlékeztet.

Maga a magzatpózban fekvő alak is olyan, mint egy fosszilis lenyomat, bezárja saját magát, konzerválja a testét.

A megkettőzött fénykép és párja tükörképekként tekintenek egymásra; miként az egypetéjű ikrek, ők is különböznek egymástól, igaz, a körülöttük lévő magzatburok mérete nem azonos. Teleki Emma installációja a A por siet, a kő ráér egy olyan mű, amely a követ – amely a zsidó kultúrában is az emlékezéshez kapcsolódik- újra felhasználja, és továbbgondolja. A Hold befolyásolja a tengerek mozgását, így a kövek és törmelékek sodrását is. Farkas Aliz Rózsa című munkája szinte megbújik az ajtó mellett; olyan mint egy titkos kulcslyuk, utal Courbet A világ eredete című művére, miközben megőrzi organikus jellegét.

A második terembe lépve erőteljes színekkel és személyesebb témákat feldolgozó munkákkal találjuk szembe magunkat, amelyek elsőre nehezen kapcsolódnak az előző teremben látott alkotásokhoz, így a két tér szinte különálló kiállításnak tűnik. Gúzs Viktória Átmenet című műve egy disztópikus világot jelenít meg. A női akt háttal fekszik nekünk, eszünkbe juthat róla Velázquez Rokeby Vénusz-a, tőle eltérően Guzs Viktória figurája azonban egy köztes térben lebeg, amely nem a pokol, de nem is a purgatórium. Jákli Zoltán Foszló prosti című műve az anatómiai vénuszokból merített inspirációt; a viaszszerű test, amely a eltávolított szerveivel együtt úszik Ophelia történetével is párhuzamba állítható. A foszlányaira bomló test látszólag sokban különbözik Duchamp Adva van-jával (4), témájában mégis kapcsolódik. Fébert Zsófia Vénusz és Pügmalion-ja a női identitáskeresés kérdéseit vizsgálja, kissé didaktikusan, az alkotót magát a saját tükörképéből pillanthatjuk meg.

Ha belépünk a galéria hátsó terébe, egy elkerített privátabb részhez érünk, ahol a szexualitáshoz is kapcsolódó műveket látunk. Cseh Dániel Vénusz serege/ Wall of desire// gay propaganda// Solar Power///– című sorozata egy pop-artos irányt képvisel, az expresszív festéményeken férfitestek jelennek meg, amelyek a vágy tárgyai is egyben. A sorozat elrendezése egyben azt is vizsgálja, hogy miként idegenítjük el a saját testünket azáltal, hogy kidobjuk a közmédiába. A sorozat kiindulópontjaként valódi Instagram-képek szolgálnak, és a vénusz-szoborral ellentétben inkább a modern Apolló sztoriját vizsgálja. Hasonló tematikájú sorozatot hoz létre Kiss Norbert az M, XL, L, 3XL-lel; a művész által vásárolt alsógatyák gyerekrajzokhoz közelító képekkel vannak díszítve, mind szexuális tartalmúak. A festett fehérneműk próbálnak a tömeggyártott terméknél személyesebb irányt képviselni. Kiss a másik sorozatát, a Fehérnemű I- IV.-et már saját maga varrta, így is oldva a nőművészet és a technika közötti feszült kapcsolatot. Az installálásnak köszönhetően lebegnek a galéria terében (vagyis a látogató akkor se tud kitérni előlük ha szeretne.)

A festmény nulladik rétege, a vászon átalakul és nézhetőből, viselhetővé válik – és egyben eldobhatóvá is.

Felakasztható, kiteregethető, cserélhető – ezek a jelzők igazak lennének a saját testünkre is?

Efemer jelleget ölt Mészáros Mónika Monroe-ja a pop-art vénuszaira nyúlik vissza, Andy Warhol Marilyn Diptichon szitanyomat sorozatához kapcsolható. Illusztrációhoz hasonló Mészáros másik alkotása a Medusa Unchained – is, amely, mintha Cseh Dani sorozatát kísérnék, hiszen ezeken is érzékelhető a pop-artos hatás, az expresszív kifejezésmód. Takács Rozina Inflagranti című műve, ami egy analóg fotó alapján készült, a márványos testrész, az emberi hát nem egyértelműsíti, hogy egy női vagy férfi aktot látunk. Kovács Anita fotósorozata Takács Rozinával ellentétben tudatosan absztrahálja a hátat, a monokróm felvételeken nem lehet kivenni, hol kezdődik a nyak, és hol található a medence.

A kiállítás bár sok helyen elgondolkodtat, és helyenként új és izgalmas témákat vet fel, valódi gender-kérdéseket vizsgáló művet nem mutat be, mint ahogyan a kísérőszöveg beharangozta, inkább a test és a test teremtésének okait és szubjektív szempontjait veszi górcső alá, miközben foglalkozik a testábrázolás reprezentatív minőségeivel is. Ezzel együtt is egy olyan kortárs, festő hallgatók munkáit bemutató kiállítással találkozhatunk, amelynek mindkét részéhez tudunk kapcsolódni, és a munkák kísérleti jellegüket megőrizve bizonyítják, hogy az vénuszok újrarajzolhatók és a térben kiterjeszthetők, és Instagram falától kezdve a közterekig.

A kiállítás kurátorai: Nemere Réka, Farkas Aliz
A kiállítás június 21 – július 2-ig volt látható az Art9 Galleryben.

1. A bibliai teremtéstörténet, a Genezis is legalább két szerző írta
2. Ahogy erre Mészáros Mónika is utal: Bodies in Conserv/versation című kísérőszövegében
3. Sinkovits Ede Karanténos Házioltár-ja az Artus Lakók kiállításán volt látható 2021-ben. https://artus.hu/2021/02/19/artus-lakok-kozos-kiallitasa/
4. Marcel Duchamp: Adva van: 1. a vízesés 2. a világítógáz (1945-68)