Az Északi sarkkör peremvidékén terül el egy város, mely maga a megvalósult disztópia: az év háromnegyed részében fagypont alatti a hőmérséklet és szinte állandóan sötét van. Norilsk, a szóban forgó város létezésének egyetlen értelme a nikkel és réz kitermelése. Összes nagykorú és munkaképes lakója ugyanabban az ipari létesítményben dolgozik, ugyanazt a kén- és nitrogéngőzös levegőt szívja, és ugyanazokban a betegségekben szenved. A halott fák és gyári hulladék halmai darabjaira szaggatják a végtelen és szürkés jégmezőket; a laposságból kiemelkedő tízemeletes panelek falai hiába színesek, nincs az a napsugár, mely képes áthatolni a várost körbeölelő ködön.

Turchányi Zsófia műveiben hasonlóan kilátástalan atmoszférát teremt a színek hiánya. Mintha a norilski alkonyat hideg fényű utcai lámpái világítanák be a terepet, vagy szüremkednének be az üres és barátságtalan lakásokba. A színek fakósága és sötétsége, a képsík centrális részében erőteljes, majd oldalt elhalványuló kontrasztok olyan hatást keltenek, mintha a néző sokáig tartózkodott volna egy ablaktalan pincében, majd felvillant volna előtte egy fényforrás, de csak egy másodpercnyi időre. Az élesség és elmosódottság közti egyensúly csak tovább fokozza a bizonytalanság-érzetet: akkor most voltaképpen tudjuk-e, hogy mit látunk?

A digitális montázs műfaja egyszerre teszi a maga módján könnyeddé és befogadhatóvá, valamint sajátosan sötétté, asszociatívvá és „manipulatívvá” az alkotásokat. A sorozat jelen esetben első példányán nem igazán dönthető el, hogy mivel is állunk szemben: színpadszerű tér ez, melyet pár neoncső gyér és hűvös fénye világít be? Vagy kaotikus, lécekből és deszkákból összeeszkábált felépítmény, mely tükröződik a padlón elterülő pocsolyában?

A nyugtalanító összhatást fokozza, hogy fogalmunk sincs arról, ami a hátteret adó sűrű sötétségben megbújhat, sem arról, hogy meddig folytatódik a látvány, és van-e egyáltalán vége.

Némi megkönnyebbülést nyújthat a sorozat következő darabja: a fénycsövek sorának tűnő, szintén erősen tükröződő környezetbe éppen besétáló alak kapcsán könnyen vonható le valami enyhén misztikus, de alapvetően jó irányba mutató következtetés. A nézőnek hátat fordító, kissé tétova léptekkel haladó illető egyszerre kelt elbizonytalanító és invitáló érzést. A néző, pontosabban tulajdon gyávasága fogja eldöntetni, hogy képzeletben követi-e, vagy meghátrál.

Hasonlóan észrevehető a tükröződéssel való játék a következő darabnál is. Nem lehet egyértelműen körülírni a látott tárgy formáját, vagy eldönteni, hogy milyen felületen található. Ez legalább annyira lehet tárgyasztal, rajta egy késő huszonegyedik századi, eredeti funkcióját vesztett lelettel, mint amennyire lehet egy szivárványhártyába ékelődött, sérülést okozó, kemény és éles fémháló.

A montázsok jelen esetben legutolsó példányán felsejlő organikus forma egyaránt utalhat belső szervre, vagy esetleg narancsgerezdre. Az előtérben megjelenő geometrikus formából, illetve a kettő kölcsönhatásából Antony Burgess Gépnarancs című regényére asszociálhatunk. A könyv szerint a nem túl távoli jövőben az emberiesség helyét átveszik az állati princípiumok, a látszólagos és könnyen felborítható békéét pedig az erőszak. Jelen esetben talán ilyesmiről nincs szó, sokkal inkább válik tapinthatóvá egy másfajta erőszak: az érzékeny, organikus forma „átütése” a geometrikus alakzat éleivel. Mindez olyan, mintha valami műtét kellős közepén lennénk.

Turchányi sorozata érzékeny és asszociatív. Legfontosabb erénye, hogy nem tolakszik szemlélője arcába, és nem erőlteti rá saját, művészi következtetéseit. Halkan figyelmeztet arra a tényre, hogy bár a világ legcsúnyább és legszomorúbb disztópia-városából is van legalább egy menekülési útvonal, ugyanez nem érvényes arra a dohos, levegőtlen, félhomályban, vagy éppen teljes sötétségben úszó imaginárius térre, melyet az ember tudatának szokás nevezni.