Már az ókori görög civilizáció is kellően szorgalmasnak bizonyult, amikor isteneinek otthont kellett építenie. Az oszlopok által határolt tér, melyre az épületet összefogó tetőszerkezet nehezedett, egyrészt hajlék volt a nép által oly nagyra becsült lelkeknek, másrészt emlékmű – hiszen nem azért építették tartós anyagból, hogy egy-két mediterrán fuvallat hatására összedőljön. A görög templomépítők talán nem is számítottak arra, hogy az évszázadok lassú eróziója az ő munkájuk eredményét is képes lesz felemészteni. Ennek ellenére úgy tűnik, az öröklét is csak kövekből áll, melyek lassan, de biztosan lemorzsolódnak.

Lakatos Gelléri a görög templomok nehézkességével szemben könnyű és törékeny anyagokból alkotta meg installációját – a monumentalitás ellentétben áll a mű lényegével. A kollektív erős helyett az egyéni gyenge nézőpontból közelíti meg az örök identitáskérdést. Nem vágyik arra, hogy meghívót küldjön a természetfelettinek, bőven megelégszik azzal, ha a kusza tereiben sétáló nézőt szólíthatja meg. Alkotása bináris nézőpontból vizsgálható az idő függvényében: egyrészt vehetjük a felnövő egyén perspektíváját (melyet az installáció címe is alátámasztani hivatott), azaz az éppen épülő identitás egyelőre roskatag megnyilatkozását. Valahogy még semminek nincs meg a helye, a ház alkotóelemeit szétszórva találjuk. A homlokzatot talán éppen most állították fel és feszítették ki, de még várat magára a felülvizsgálat: helyesen, stabilan áll-e? A ház belsejében, mintha a bentlakó legmélyebb lényegét testesítené meg, egy tükröt talál a néző. A tükör töredezett szélei között magát pillantja meg, és talán ráeszmél, hogy saját identitása ugyanolyan fragmentált és reflexív¹, mint maga a tárgy, melyben magára ismer. A helyenként sarjadzó ágak kérdést vetnek fel: vajon megfelelő táptalaj nélkül van-e esélyük teljes értékűvé fejlődni?

Értelmezhető az alkotás az előbbiek reciprokaként is: a ház nem épül, hanem éppen elbontják. A gyerekkori identitás, mely nagyban kapcsolódik a szülői ház biztonságához, összedől – olyan veszendő lesz, mint az öröklétnek állított templomok. A rogyadozó gerendáknak esett áldozatául a középpontban elhelyezett, már említett legmélyebb lényeg, az ex-szentély. Vajon ennek szilánkokra törése és szétszóródása után mire lehet számítani? A sarjadó, egyelőre csenevész fácskák ebben az olvasatban a reményt hivatottak megtestesíteni: bár lehet, hogy a valót erőszakkal és emberi kézzel nem lehet újjáépíteni, a természet mégis megoldja.

Lakatos Gelléri installációja egy dilemma, mely önnön tárgyán túl értelmezendő. Vajon a hálók és sérülékeny ház-szerkezetek között bukdácsoló néző ráébred-e saját (önmaga által önkényesen elfoglalt) pozíciójának instabilitására? Hazavisz-e egy darabot, akárcsak képzeletben is abból, amit a művész otthagyott neki, ahogyan teszik azt a görög templomok körül kotnyeleskedő turisták? És ha hazaviszi azt a bizonyos darabot, vajon nem pont azt teszi zsebre, ami a soron következő nézőnek járna? Nehéz kérdések ezek.

1. Reflexív abban az értelemben, hogy a társadalom egyénről alkotott képe, és annak visszahatása az egyénre nagyban befolyásolja annak önmagáról alkotott képét.