A szervezőket idézve:

„A fesztiválnak a lényege, hogy együtt hozzunk létre valami nagyot a sok kicsiből. És itt a nagy nem azt jelenti, hogy látható, hogy harsányan csillog, hogy mindenhonnan ez folyik, hanem hogy értékes, lényeges és meghatározó. Mert emberi.”

2025. február 8-9. között valósult meg a 3. Performance Now! fesztivál a 1111 Galéria, a STEREO Művház és az AGORA Community tereiben. Az eseménysorozat is egy közösségi szerveződés gyümölcse, s ennek szellemében ez a cikk is négy szerző kezének lenyomata (Keszegh Ágnes, Mészáros Luca, Visnyai Zoltán, Zachar Veronika). Bemutatjuk a fesztivál modelljét, megosztjuk a koncepcióval kapcsolatos reflexióinkat, és kiemelünk néhány olyan performanszot, amelyek mély nyomot hagytak bennünk – köztük azt is, amely a legélénkebb diskurzust indította el.

A fesztivál a School of Disobedience, azaz Ádám Anna és az Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet Tanszék (KET) hallgatói – Antman Kíra, Büki Flóra, Antalka Gyopár, Magyar Míra, Birkás Réka, Tomcsányi Sára, Szabó Zsinka, Simon Liliána, Nagy Zoltán, Primecz-Munkácsi Lőrinc, Poós Nadin, Kovács Petra, Bodor Sára, Zachar Veronika – közös szervezésében jött létre.

A fesztivál anyagi és szervezési modellje is a közösségi gondolkodást tükrözte, hiszen a szervezők a cserekereskedelem elvét helyezték előtérbe, amelynek fő valutáját maga a fesztiválbérlet jelentette. Ez nem csupán belépőjegyként szolgált, hanem a közösségi értékcsere szimbólumává is vált, hiszen bárki, aki valamilyen módon segítette a létrejöttét, az részt is vehetett rajta.

A kurátorok nyílt felhívásukban az alkotókat arra invitálták, hogy reflektáljanak az infantilizáció különböző megnyilvánulásaira, a függőség és függetlenség, fúzió és szeparáció, egyensúly és stabilitás kettősségein keresztül.

A koncepcióhoz a végső löketet egy blogbejegyzés adta a KET-es hallgatóknak: A kocsmákba félretolt generáció. A meghívásos formáció mellőzésével elkerülték a kánon újrajátszását, így lehetőséget teremtettek arra, hogy bárki hozzájáruljon a közös gondolkodáshoz.

Radical & Experimental Performance Night I.

A fesztivál hivatalos programja péntek este az Experimental & Radical Performance Night sorozatával indult, ahol 6 darab 15 perces performanszt láthattak az érdeklődők. Bár lehet nem szándékosan, az előadások előrehaladtával egyre feszültebb hangot ütöttek meg a performerek. Sabrina Fagundes Souza de Oliveira ritmusos latin dobok ütemére a gyermek és az öregember figurája között mozgott. Fluid mozdulatai – melyekben az öröm és a játékosság, a naivitás és bölcsesség egyszerre volt jelen – egy-egy pillantra kimerevedtek, miközben a tér közepére állított székkel játszott. S eközben jelenlétét a kifejező tekintete erősítette. 

Rózsár Petra ezt követően a közönség fókuszát a belső térről a galéria kirakatára fordította. Az illuminált állapotot tükröző táncmozdulatai már nem a felhőtlen boldogságot, hanem inkább a keserédes beletörődést helyezték előtérbe. A performansz alatt leragasztotta száját, ugyanakkor az öncenzúra nem maradt fenn sokáig, de az üveg túlfelén így sem hallottuk a hangját. A „minden mindegy”, a korai kiégés és kiábrándultság életérzését a hidegben egy vörösborzuhanyban nyert értelmet, hisz mit számít a hideg, ha dübörög a techno.

Az est legmegosztóbb és egyben utolsó előadása Babinchak Atanáz és Oláh József performansza volt, amelyben József a fejénél fogva húzta be Atanázt a reflektorok fényárába, ahol az öntudatlan, majd a kiszolgáltatottságot sugalló testet az ölébe emelte. Ezt követően a nézők Atanáz üveges tekintetébe meredve nézték végig, ahogy József kéjes mozdulatokkal levetkőzteti felsőtestét, és a nadrágjába nyúl. Ezt követően a passzív, katatón test életre kelt és nem tűrte tovább a nem kívánt érintéseket. Az ellenállás dulakodásba fordult, majd az ellenállót a hajánál fogva tartotta a másik fél, aki erre reakcióként elkezdte leborotválni a haját. A harc és az elektromos borotva berregése intenzív hanghatást eredményezett.

Az előadást azonban nem csak a performerek alakították, hanem bizonyos résztvevők is. It’s not ok guys! felszólalás után ketten is kimentek, majd az egyik műsorvezető visszatért és felhívta rá a figyelmet, hogy az előadás közben is el lehet hagyni a teret. Ettől függetlenül a hajnyírás és a dulakodás folytatódott.

A szervezők végül az idő túllépése miatt lezárták az előadást és többszörösen exkuzálták magukat. Szerintük volt egy keret, amit idő és érzékenység szempontjából ez a performansz nem tartott be, és jelezték az alkotók felé, hogy az elején figyelmeztetniük kellett volna a nézőket.

Az alkotók mintha kötelességüknek érezték volna a bocsánatkérést, véleményünk szerint azonban erre semmi szükség nem volt. A performanszsorozat címe Experimental & Radical Performance Night, melyben a radical kifejezés már önmagában figyelmeztetően hat, címe már-már trigger warning. A performanszoknak gyakran célja a zsigeri, erőteljes reakciók kiváltása, tehát a performansz tere nem lehet safe space mindenki számára. A műfaj sajátossága a határok feszegetése és átlépése. 

Erről a témáról izgalmas diskurzus jött létre, hiszen nem lehet kizárólag a performerek munkáját vizsgálni, a bekiábálások önkéntelenül is a performansz részévé váltak. Az egyik résztvevő az est végén feltette a kérdést, hogy a jelenlévők szerint “mi különbözteti meg a performanszot más előadó művészettől”, amire Ádám Anna frappánsan reagált: “nem a válasz a lényeg, hanem az, hogy ez a kérdés felmerül.” A párbeszéd ezzel nem ért véget, a másnap délelőtti Curator-Artist Speed Datingen folytatódott.

Curator-Artist Speed Dating

A meghívásos eseménnyel a szervezők célja az volt, hogy a hazai és külföldi szakmabeliek mint emberek találkozzanak, ne csak mint pozíciók. Szembe ment a tipikus networking események kapcsolati tőkét kiaknázni akaró intenciójával. A beszélgetések egy-egy kérdés mentén zajlottak öt perces intervallumokban, 2-4 fős csoportokban.

A beszélgetések elején a szervezők hangsúlyozták, hogy a kérdéssel sem muszáj egyetérteni, és fontos az is, hogy ne meggyőzni próbáljuk egymást. A kérdések,  ahogy fent is említettük, erősen rákapcsolódtak az előző napi diskurzusra. Téma volt a safe space, a feminizmus, ezen belül is az erőszakos és kirekesztő feminizmus, a queer és gender kérdések, a művészeti klikkesedés és megjelentek a nyelvi különbségek és természetesen a radikalitás kérdése.

A formális bemutatkozás elhagyásával, a beszélgetések nagyon könnyen elmélyültek és egy oldott légkör teremtődött, amiben élvezetes volt a művészet kérdéseit a szcéna elitizmusa nélkül megbeszélni.

Radical & Experimental Performance Night II.

Láda Laura és Szeleczky Róza előadásában a két performer összegabalyodott piros fonalak útvesztőjéből lassan, egymást segítve keresték a kiutat e szorult helyzetből. Egymás kibogozása után, a földről felkelve egyre dinamikusabb mozdulatokkal, felszabadultan mozogtak a térben előre-hátra, majd keresztbe-kasul, egymást folyton figyelve, utánozva, utolérve. A társadalom szövetétől azonban nem szakadtak el. Fonalaik végig rajtuk maradtak, egy-egy szál újabb és újabb kapcsolódások, szövetségek kialakulásához szükséges eszközök.

Vittorio Porcelli darabja játékos és mégis mélyen rétegzett volt. A gyermeki spontaneitás és a felnőtt tudatosság feszültsége nem csak gyors, precíz és egymásnak sokszor ellentmondó mozdulataiban, hanem ruházatában (fodros úri cipő, hosszú zokni és fodros felsőrész) is jelen volt. Az előadás rituális aspektusa a performer belső gyermekét kísérli meg összekapcsolni a töredezett felnőtt énnel, játékosan feszegeti az életkor és tapasztalat határait. Porcelli úgy tett felkiáltójelet a lét abszurditására, hogy közben groteszk elemekkel szórakoztatta és lehengerelte közönségét. 

Koltay Dorottya Szonja és Farkasinszky Edit Majd megnövök én című performanszában az anya–lánya kapcsolat folyamatosan változó szerepeit (gondoskodás-gondozottság) mutatták meg. Az előadók óvodásként és óvónőként idézték meg ezeket a viszonyokat, mozgásba hozva azokat a szerepeket, amelyeket az élet és a társadalom osztott rájuk. A szeretet és a gondoskodás mellett e kapcsolatokban gyakran jelen van a feszültség, a rivalizálás és a kimondatlan érzések. Mindkét fél próbálja megtalálni a saját pozícióját a kapcsolatban. Az estet lezáró performansz után megható volt látni egy anyát könnyes szemmel odamenni lányához, hogy elmondja mennyire megérintette az előadás, és hogy mennyire örült, hogy eljött. Anya és lánya összeölelkezett.

Kocsi Olga Só-liszt-gyurma című performatív workshopja a gyermeki játékra és játékosságra épült. Alapanyagként a sólisztgyurmát választotta, amely egyszerre volt a taktilitás, a megismerés és az ismerkedés eszköze. A performansz a nyulak által övezett meditatív oltártérben indult, ahol megtudtuk egymásról a legfontosabb információkat – név, cipőméret, óvodai jel. 

Ezt követően kezdetét vette a gyurmázás. Elsőként sodortunk egy nagy, köralakú fonalat, és a sóliszt segítségével egymáshoz kapcsolódtunk. A teret egyre jobban birtokba véve kicseréltük kis gyurmagombócainkat, aztán pedig egy kisebb darabot lecsípve megosztottuk sajátunkat a másikkal. A gyakorlatok egyik központi eleme a szemkontaktus felvétele és/vagy megtartása volt a mozgás mellett, illetve egymás utánzása és követése. Lassanként a csoport szinte egy nagy tömegként dobálta és gyúrta az anyagot, amely az emberek kezétől vált egyre melegebbé és lágyabbá. Utolsó akkordként egy nagy gömbbé gyúrtuk a több kisebb darabot, és ennek következtében az élénk színű gombócok seszínű masszává tömörültek. 

A workshop végén reflektáltunk az élményre. Valakinek az anyag addiktív köztessége – hiszen az egyszerre volt szilárd és mégis nyúlós –, másnak a feladatok szimbolikus jelentése – te mennyit adsz magadból a másiknak?, esetleg az egésznek az icebreaker jellege – hiszen hirtelen váltunk csapattá, és ami még lényegesebb, egy játékos csapattá – tette emlékezetessé az egészet. (Mindenesetre én még mindig érzem a számban a sós ízt, pedig eskü nem nyaltam meg.

Mákay Anna Spirál, hold, szirmok című zenei performansza kezdetén a tér közepében rengeteg, hang kiadására alkalmas eszközt (csörgőket, láncokat, dobozokat, csavarkulcsokat) halmozott fel és egy altatót kezdett dúdolni. A bemutatót követően ösztönzött mindenkit, hogy kiválassza hangszerét és csatlakozzon hozzá, de akár csendben is jelen lehet lenni a térben, hallgatva a többiek harmóniateremtését. Az első percekben főként Anna dúdolása és az eszközök próbálgatása zajlott, ám amikor a résztvevők ráéreztek a ritmusra, a dúduláshoz is csatlakoztak. 

Számomra az volt az esemény katarzisa, amikor az eredeti dallam teljesen eltűnt. Helyette egy dzsungel közepén találtam magam, madárfütyörészéssel, zsizsegő élettel és egy megmagyarázhatatlan belső békével. A performansz vége felé egyre jobban elhalkult mindenki, de a teljes csendet nem tudtuk elérni. Az itt-ott újra és újra megcsörrenő hangok egyre csak nyújtották az élményt, amelynek sajnos kikényszerített némaság lett a vége. A dzsungel helyett egy matekóra közepént találtam magam, egy szigorú tanárnővel szemben. A performanszban az a szép, hogy kiszámíthatatlan és megtervezhetetlen, ha pedig keretek közé szorítjuk, akkor épp szabadságától és eseményszerűségétől fosztjuk meg.

Vass Imre Reading the Room című performanszának leírásában is felhívja rá a figyelmet, hogy a “nyilvánvalóság pengéjén táncol, a túlzásokat túltolja, miközben az elvárható követelményeket pedig alulról súrolja”. Csalódásra nincs okunk.

Az előadás közönsége egyből felveszi a közös légzés ritmusát, amelyre Vass Imre invitál: sóhajainkkal megérkezünk, egymásra hangolódunk, jelen vagyunk. A közös rítusunk nem tart sokáig, cselekvésünk szentségét Vass kérése töri meg, hogy a galéria levegőjének oxigéntartamát csökkentsük közösen, kilélegzéseinkkel dúsítsuk annak széndioxid tartalmát. (De azért ne aludjunk el!) Ez a humoros felütés végigkísérte a performanszot.

Vass suttogva kommunikál velünk, a tér felfedezésében cinkosai vagyunk. Hangereje és ránk irányuló figyelme meditációt idéz. (Miközben sokat kuncogunk.) Pedig a játék teljesen komoly, amelyben Vass hol a falat próbálja meg odébb tolni némi segítséggel, hol a gipszkarton előfordulási-arányát ellenőrzi a falat kopogtatva. Egy ponton az előteret és a galériát összekapcsoló ajtót lassú csikorgással kinyitja, zsanérjairól finoman leakasztja azt, és először a lábfején egyensúlyozva, majd hordágyként talál új funkciót neki. A performansz vége felé az ajtón található Reading the Room feliratot Dreamingre rendezte át, majd kizárt minket a galériából. (Hogy mindeközben honnan került elő még egy nagy jégtábla is, az rejtély.)

Minden eszközt megragad, hogy egy üresnek tűnő galéria terével interakcióba lépjen, emiatt mi nézők is egy kíváncsi gyermek felfedező tekintetével vagyunk jelen, a folyamatos értelmezés kényszerét magunk mögött hagyva. Szorongás helyett szokatlan perspektívát kapunk. És ez az attitűd mintha magának a kissé banális, kiállítást megnyitó performanszoknak lenne a szívmelengető fricskája, amikhez nem találunk kapcsolódási pontokat, de azért illendőségből végignézzük. Miközben ezt írom, egy apró Vass Imre suttogja a vállamon, hogy nem kell azért magunkat annyira komolyan venni. Annyi biztos, ebben a felfedezésben részt vennék még, mert érdekel, hogy miképp „olvassa a szobát” Vass különböző terekben, közegekben, napszakokban.

Jövőre, ugyanitt
A Performance Now! fesztivál egy fontos művészeti kezdeményezés, amelynek értékét nem csak az izgalmas szelekció, hanem a példamutató kollektivitás is adja. Elérte célját, hiszen mi, résztvevők is úgy érezhettük, hogy a csapat részei vagyunk. Reméljük, hogy az elindított diskurzus folytatódik, és hogy további eseményekkel kavarják majd fel a szakma langyos állóvizét.

Keszegh Ágnes, Mészáros Luca, Visnyai Zoltán, Zachar Veronika