Az urbánus esztétika tematikáját kifejezetten ezen alkotói folyamat kapcsán tárgyalom, fókuszálva a városi pszichogeográfia és kószálás kapcsolódásaira, valamint ezek gender-vonatkozásaira.

A pszichogeográfia a környezetünkhöz való érzelmi viszonyulást figyeli és tanulmányozza. Valójában azonban nehéz konkretizálni ezt a jelenséget. Ahogy Merlin Coverley Psychogeography című kötetének bevezetőjében is olvashatjuk, a pszichogeográfia egy folyamatosan változó jelentéssel bíró, és emiatt szótári definíciót nem tűrő téma. A pszichogeográfia kulcsfontosságúnak tekintett könyvében kronologikus sorrendben beszél a pszichogeográfia történetéről a kezdetektől napjainkig. Habár a szituacionista mozgalom feje, Guy Debord, magát tekintette a fogalom megalkotójának, Coverley szerint annak gyökerei egészen Daniel Defoe és William Blake koráig nyúlnak vissza.

A flaneur, azaz a „kószáló” alakját Walter Benjamin német filozófus emelte kritikai köztudatba, utalva arra a tétlenül lődörgő személyre, aki a nagyváros szövetébe olvadva gyakran megfigyelő szerepbe kerül. Benjamin Baudelaire-tanulmányainak hatására a kószáló aztán a modern világban helyét kereső művész metaforájává válik. Később Debord „új köntösben” egy hasonló fogalmat alkotott meg a szituacionista mozgalom alapvető részeként.

A Theory of the Dérive című szövegében dérive, azaz „sodródó” néven egy esztétikai, majd politikai jelentőséggel bíró program elemeként határozta meg azt a „játékot”, melyben látszólag céltalanul járja a város tereit két alvás között egy meghatározott időtartamban (javaslata szerint) 2-3 személy, kis csapatba verődve. Ugyanakkor a flaneur-el szemben a dérive mégis valamilyen burkolt céllal végzi ezt a tevékenységet: a terep feltérképezése miatt vagy az érzelmi megzavarodást keresve – amelyek Debord szerint minden esetben összekapcsolódnak.

A kószáló a 19. és a 20. század eleji irodalomban és művészetben leggyakrabban tetten ért példája férfi nemű. Erre az evidenciára az 1980-as években Janet Wolff világított rá a The Invisible Flâneuse című tanulmányában, amelyben a benjamini flâneurt saját privilégiumaival és az azokból fakadó térhasználati előnyeivel szembesíti.

Véleményem szerint ez a logika a Guy Debord-féle dérive esetében is ugyanúgy követhető, hiszen interszekcionális szempontból az 1950-60-as években sem volt kevésbé privilegizált a kószáló (fehér) férfi szerepe, attól függetlenül, hogy anti-kapitalista érzelmek vezérelték. Mindenesetre Wolff utal arra, hogya 19. századi női flaneur-ök vagy flaneuse-ök szinte kivétel nélkül prostituáltak vagy legalábbis az akkori társadalmi normák szerint „rossz hírű” nők voltak. A nők publikus térhasználatának szigorú, íratlan szabályrendszere, nemcsak kerülendővé, hanem veszélyessé is tette a „tisztességes” nők közterületen való nem normatív viselkedését. Ez a veszély a társadalmi megvetés és a kitaszítottság mellett szexuális zaklatás áldozatává is tehette őket, amely már ebben a korszakban is gyakran áldozathibáztatást vagy ignoranciát váltott ki.

Horváth Györgyi Kószálónők a régi Budapesten című írásában két 20. század eleji magyar regényről beszél, és azok flaneuse reprezentációit hasonlítja össze. Az előbb említett térhasználati szabályrendszer a hajdani Budapest kontextusában kiterjedt a kávéházi kultúrára, a korzózásra és a kirakatnézegetésre is, mely nagyban befolyásolta a korabeli középosztálybeli nők várostapasztalatát és az az által szabott korlátokat. Horváth egyrészt Kóbor Tamás Budapestjéről beszél, amely, habár akkurátusan mutatja be a korabeli rendszer korlátait, valójában konzervatív értékítéletet mond az abban kénytelenül mozgó női hősökről, és ítélkezően elhatárolódik tőlük. Ezzel szemben Kaffka Margit Állomás című – minden bizonnyal önéletrajzi ihletésű – munkájában független művészként látjuk a 20. század eleji Budapesten élő főhősnőt.

A történetben a képzőművész férjétől elvált Éva iparművészként találja meg hivatását, a Nyugat által inspirált Kultúra névre hallgató folyóirat életének aktív részeseként. Éva a kószálókra jellemzően igyekszik elhatárolódni a piacosodó társadalomtól, ám úton-útfélen kénytelen részt venni abban. Az igazi művészetet keresi, amely nem a vevőknek termel, valamint a városi színpadiasságtól is elhatárolódna. Mindezek egy távolságtartó magatartásra késztetik, majd később a külföldi, szinte nomád életre biztatják. Egy folyamatosan mozgó valóságban találja magát, ahol az „otthoni”, modern nagyvárosi kellemetlenségektől távol, egy új országban kívülállóként képes megtapasztalni a kószálás lényegét. Ez azonban továbbra is egy alávetett pozíció, hiszen külföldön is érik kellemetlenségek, ott is gondolnak róla mindenfélét. Ezen tényezők hosszútávú hatását csak a folyamatos vándorlással tudja elkerülni. Az új környezetben a modern nagyvárosok színpadias közterei helyett a középkori utcák menedékét választja, a 19. századi kószáló férfiakhoz hasonlóan belemerül a városba, ám velük ellentétben soha sem marad teljesen láthatatlan.

Habár a Kaffka Margit által megírt flaneuse már rendelkezik némi önerővel és hatalommal a saját története felett, továbbra is egy alávetett, üldözött és távolból figyelő szereplőként jelenik meg korának valósága miatt. Izgalmas összevetni a Horváth Györgyi által ismertetett példákat a David Pinder Ghostly footsteps: Voices, memories and walks in the city című írásából megismert Janet Cardiff munkásságával, egészen konkrétan a The missing voice címet viselő audio sétájával. A műfaji sajátosságokból kiindulva  Cardiff egy interaktív élményt kínál, melyben nem csupán megfigyelők, hanem aktív tapasztalók lesznek a befogadók. Egyszerre csupán egy személy hallgatja, és  járja végig saját ritmusában a történet útvonálát Cardiff hangjának vezetésével, ami különösen intim élményt nyújt.

Ez a gondolat vezérelt engem is az elmúlt félévben készített performanszvideóm elkészítésében. A felkavaró hanganyag kizárólag egyetlen befogadó számára válik hozzáférhetővé – annak, aki éppen a fejhallgatót viseli. Így a performansz egy magányos tapasztalás: a befogadó belép a történet valóságába, idejével és figyelmével tisztelegve azelőtt a csaknem elfeledett inspiráló nő előtt, aki a felmenőm volt. Visszatérve a The missing voice-ra, Cardiff (Kaffkához hasonlóan) saját tapasztalataiból inspirálódva a kisvárosból Londonba költözött nő valóságát írja le, egy álomszerű, laza narratívába fonva. A mű felépítésének fragmentáltsága utalhat a nagyvárosban egymásra rakódó történeti (és történelmi) rétegekre, melyeket felfedezőként vagy detektívként ismerünk meg. A sétálás tehát egy összekötő erővé válik, időutazás, amely merőben eltér a késő-kapitalista nagyváros feszített tempójától, és ezáltal aktív ellenállást mutat azzal szemben. A gyaloglás ezek alapján nemcsak antikapitalista, hanem környezetvédelmi aktivizmusként is tekinthető.

Való igaz, hogy Janet Cardiff is érzékelteti az egyedüli sétálástól való félelmet és a nagyvárosi környezet okozta általános paranoiát, de mindennek módja és műfaja változást mutat a Kaffka Margit korabeli valósághoz képest. Mindketten megfigyelőként és nem megfigyeltként kívánnak elvegyülni a városban, azonban, ha összevetjük az általuk ábrázolt női urbánus tapasztalatokat, egy fontos különbségre figyelhetünk fel. Cardiff uralja a narratívát, amelynek főszereplője valójában nem ő, vagy önmaga fiktív verziója, hanem maga a befogadó. Ezzel válik dominánssá. 

Zárásként a Szituácionista Internacionáléról szóló magyar nyelvű kiadványt említem, amely Guy Debord 1950-es évekbeli Párizsa és a 2000-es évek Budapestje között von párhuzamot. A szövegek bevezetője aktív részvételre utasítja az olvasóit, és kifejezetten óva int az egyedüli olvasástól:

„Azok, akik ezeket a szövegeket egymagukban olvasgatják majd, nem kóstolhatnak bele abba, milyen mélyen felforgató érzés lehet radikális barátainkkal együtt olvasni a mindennapi életünket elemző szövegeket, hogy (…) eljussunk (…) azokra a pontokra, ahol együtt változtatjuk meg az életünket.”

Úgy gondolom, hogy 2025 Magyarországán nem csupán „radikális barátainkkal”, hanem minden ismerősünkkel vagy akár családtagokkal szemben is kötelességünk a véleményünk vállalása, mert a saját buborékunkon kívüli elnyomás és kirekesztés ellen való aktív fellépés elengedhetetlen a változás eléréséhez.

Felháborítónak tartom, hogy a Metropol arra biztatta az olvasóit, hogy fotózzanak az utcán rövid szoknyás nőket, és küldjék el publikálásra az engedély nélkül készült képeket  A város és a közterek szempontjából is releváns az az attitűd és társadalmi valóság, amely miatt a mai napig nem tud önfeledten az utcán járni egy nő vagy egy szexuális kisebbségben élő ember. 

Bízom benne, hogy megérem azt, hogy egy fiatal nő úgy utazhat a tömegközlekedésen a nap bármely szakaszában, hogy nem éri semmilyen kellemetlen atrocitás. Egyszerűen csak létezhet a maga valójában, mások kéretlen véleménye és perverzitása nélkül.