Ezeken a platformokon, minden bejegyzés, életesemény, üzenet és fotó elérhető, dátum és kulcsszó alapján visszakereshető. Már nem bízunk a jövőben, cserébe nem szabadulhatunk a múlttól. Minden kellemetlen bejegyzésünk, részegen exeknek küldött hangüzenetünk elérhető. De nem csak a múlt, a jelen is teljességében elénk tárulkozik. A folyamatos poszt-tenger a jelen folyását szintetizálja. A folyamatos jelennek, amiben élünk, nincs se jövőképe, se nyugta a múlttól.

Ezért is fontos, hogy megéljük a pillanatot. Az „okos” eszközök lényege, hogy up to date-ek legyünk, jól informáltak és folyamatosan elérhetőek. Részesei a hálózatnak, tagjai a közösségnek. Ha akarnánk, se bírnánk egyedül lenni a közösségi médiában. A hírek és értesítések elől nincs menekvés. A Facebook esemény, amire nem mentél el, más csodás esküvője és ó jaj, már megint az a hülye exem. A folyamatos jelenben levés réme a „FOMO” (Fear of Missing Out) azaz a félelem attól, hogy lemaradunk. A közösségi média maga a 22-es csapdája, amiből nincs kiút és ami nélkül nem létezhetünk.

Az antropológia a rituálét olyan eseménynek tartja ami valamilyen ideológiához, valláshoz tartozik, vagy egy bizonyos kiemelt életeseményhez, de kívülről nézve sokszor irracionális. Fontos eleme a rituálénak a visszavonulás, ahol a résztvevők magukba fordulhatnak és feldolgozhatják a történteket. A közösségi médiában erre nincs lehetőségünk. A rendszer úgy épül fel, hogy a történéseket megosztjuk, majd a közösség visszajelzései által dolgozzuk fel. Nincs hely az önmegvalósításra, a közösség által leszünk elismerve. Ma a belső békénket a pillanatnyi elégedettségünkhöz kötjük. Viszont a jelen sodrásában (stream) a figyelem hamar elkalandozik és újra egyedül találjuk magunkat.

A közösségi médiában mindenki figyel és mindenkit figyelnek, mégsem vagyunk részesei egymás életének. A félelem, hogy a jelen tovafolyik nélkülünk, egyedül maradunk és elfelejtenek bennünket késztet arra, hogy posztoljunk. Eugène Delacroix-tól származik az a kijelentés, hogy a nap, amit nem jegyzett le senki, meg se történt. A XIX. században ennek a módja a naplóírás volt. Napjainkban igazából az a ritka, ha valamit nem posztol ki senki. Az az edzés, ami után nem készült szelfi, meg se történt – szól az idézet mai parafrázisa.

A közösségi média folyton frissülő jelenében nincs hely az elvonulásra és nincs idő az önreflexióra. Amire viszont van idő, az a várakozás. Könyörtelen design elem, ahogy az üzenetküldő felületeken látjuk, ha a másik látta az üzenetünket, de még nem reagált. Ezekben a pillanatokban a jelen még jobban ránk telepszik. Az idő kinyúlik és agyonnyom bennünket. LOL.

Eredetileg a Twitter kezdőlapján az alábbi kérdés köszöntött: mit csinálsz éppen most? Nem az, hogy min gondolkodsz, vagy hogy miről álmodozol.

Hol vagy ebben az adott pillanatban és mivel töltöd az időd?

A közösségi média nem reprezentálni kíván téged. Nem célja, hogy segítsen kibontakozni, csupán mint fogyasztó és adat vagy jelen a rendszerben. Mint humán tőke¹. A folytonos monitorozásnak a szokásaid felmérése a célja. A közösségi média az állandót igyekszik megtalálni benned, amivel lehet tervezni. Christopher Lasch ezt nevezi úgy, mint a „minimális én”.

Ezt az ént reprezentálják az olyan trendek is mint a szelfik. Jodi Dean kimondottan marxista megmozdulásnak tartja a szelfit, ahol fontosabb, hogy egy közösséghez tartozunk, mint hogy saját magunkat érvényesítsük. Szelfizéskor másokat utánzunk, úgy készítünk képet magunkról, ahogy mások is csinálnák.

A szelfi a hagyományos fényképezéssel szemben nem azt rögzíti, ami történt, hanem hogy éppen most mi van, ezért eldobható. Folyamatosan újat kell csinálnom, hogy jelezzem, még élek és fontos vagyok annyira, hogy megosszam magam. Az ilyen fajta trendek egyfajta túlélési technikát is jelentenek a folyamatosan frissülő jelenben. Már Susan Sontag is megírta², hogy a modern korban a fénykép nem elsődlegesen a megörökített dolog dokumentálását szolgálja, hanem az én megerősítését. Nem az a fontos, hogy mit fényképezek, hanem hogy jelezzem, ott voltam és én ilyennek láttam. A képek áradatában már megint magunkra maradtunk az idővel. LMAO.

Az élményszerzés metódusa alapvetően az, ahogy a nyers valóságot megtapasztaljuk, majd saját személyes látásmódunkon keresztül megszűrve elraktározzuk. Az internet folyamatosan stimulálni igyekszik bennünket, ugyanakkor azt várja, hogy mi is egyfolytában posztoljunk. A közösségi média erősen szerkesztett és felszínes dömpingjében azonban kevesen érzik magukat komfortosan. A közvetített szépségideálok és szociális státuszok valóságtalan sztenderdeket állítanak az emberek elé. A böngészés alapélménye egyre inkább az elkeseredettség kezd lenni. A közösségi média egy figyelemorientált platform (attention economy), ahol – mint ahogy korábban említettem – a közösségtől várjuk a megerősítést. Az pedig nem mindig érkezik meg. A közösségi médiában olyan személyre szabott buborékból szemléljük a világot, ami teljesen eltorzítja a realitásunkat.

Mennyire van hát esélyünk kikerülni ebből a likehajhász ördögi körből? Nem sok. Még így is egyszerűbb részt venni, mint megpróbálni megkerülni a rendszert. A közösségi média hegemóniája érdekes jelenséghez vezetett. A neoliberális kapitalista³ gazdaság, ha már nem tud tovább terjeszkedni elkezdi a veszteségeit is nyereséggé alakítani. A közösségi platformokon a lényeg, hogy produktívak maradjunk, hogy termeljünk és fogyasszunk. Kövessük a kitűzött sztenderdeket és terjesszük a normákat. Viszont ha ezekkel a sztenderdekkel nem tudunk azonosulni, könnyen demotiválttá, szomorúvá válhatunk.

A szomorúság a közösségi médiában, mint egyfajta ellenkultúra kezd terjedni, szemben a preferált, boldog és produktív normával. Egy őszinte megnyilvánulás, végre!

A neoliberális közösségi média itt alkalmazza aztán a veszteség-átalakító taktikáját (katasztrófa kapitalizmus, neoliberalizmus mint kreatív destrukció). Az új trend a „rugalmasság”, vagy szívósság eposza (resilience discorse). Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a kudarcot vagy a sérülést, amit korábban kontraproduktív eseménynek képzeltek, profitábilis dologgá alakítjuk. A képesség, hogy egy traumából ne csak felépülj, de előrébb is juss általa.

A neoliberalista gazdaságban egy dolog értékét az ellenálló képessége adja, nem a koherenciája vagy kritikus elemző képessége. Ez a gondolkodásmód a fejlődéshez elégedetlennek tekinti a veszteséget. Ezzel az a probléma, hogy a a hangsúly nem a trauma feldolgozásán, a gyógyuláson van, hanem hogy hatékonyabbá válj, hogy a veszteségből produktumot generálj. Ez a trend szintén a közösség visszajelzésén alapuló elismerést hangsúlyozza. Nem a saját gyógyulásod áll a fókuszban, hanem hogy a trauma által fokozódjon a hatékonyságod. Egy külső visszaigazolásra vagy kritériumra kondicionálja az ember fia lányát.

Robin James ezt a jelenséget Resilence and Melancholy című könyvében tárgyalja⁴. Az írónő példának a popdalok narratíváit hozza fel ahol a mainstream zenén keresztül ezek az elképzelések átadódnak. A jelenség másik toxikus hatása hogy a traumát – mint a fejlődés táptalaját – szükségesíti. A média így a szexizmust, és rasszizmust illetve a kisebbségek elleni gyűlöletet is végső soron hasznos jelenségként vezeti le. Olyan jelenségként, ami ezeknek a rétegeknek szinte természetes.

Az internet a kezdeti tágas lehetőségek után közösségi média oldalakká sorvadt. A világháló horizontjai eltűntek. Napjainkra egyre kevesebb a valóban közösségi oldal. (Linek felhívja a figyelmet arra, mennyire küzd például a Wikipédia a fennmaradásáért.) Az oldalak elvesztették ártatlanságukat, konkrétan lelepleződtek (például Snowden vagy a Wikileaks).⁵ Az adathalászat, a platformkapitalizmus a közösségi média egyik rendezőelve. A lényege, hogy a felhasználó követése által adatokat gyűjt annak szokásairól, érdeklődéséről, így jobban megcélozható hirdetésekkel, ezáltal jobb vásárló válhat belőle. Az Ön adatainak védelme fontos a számunkra. Sütik elfogadása.⁶

A közösségi média valójában egy ideológia.

Meghatározza, hogyan cselekszünk és gondolkodunk. Először is, ahhoz, hogy beléphessünk, egy profilra van szükségünk. Felhasználónévre és jelszóra, hogy azonosíthatóak és követhetőek legyünk. A platform kifejezés egy olyan felületet hivatott sugallni, ami közösségi, demokratikus és átlátható, annak ellenére, hogy mindenki más felületről, más böngészőről használja és rajta keresztül történik maga az adathalászat is.

Fel sem ismerjük mennyire egy lefektetett hierarchiába kerülünk bele. A helyünk és szerepünk előre kijelölt. Nincs lehetőségünk szerkeszteni a felületet, sem arra, hogy az adataink kiadása nélkül hozzáférjünk tartalmakhoz. A közösségi média egy nagyon kényelmes és átláthatatlan rendszer. Pont ebben rejtőzik az átka, nehezen lehet elkerülni, de nagyon egyszerű használni.

Ha már ennyit beszéltem a together alone és a fomo élményéről, a szomorúságról, illetve arról, hogy a Google és a Facebook hogyan lopja el az adatainkat, jogosan vetül fel a kérdés: hol van hát maga a közösség ilyenkor? A közösség, ami megmentene bennünket a magánytól vagy szembeszállna a minket kihasználni kívánkozó cégekkel?

Lovnik válasza az, hogy sehol. A közösségi média kifejezés (social media) elődje a közösségi háló (social network) volt, ami akkor még valóban hálózatokra épült. Az első internet még főleg állami és egyetemi egységek között működött. A funkciója elsősorban az üzenetküldés volt egyik féltől a másikig. Nem létezett közösség, akikkel bármit is meg lehetett volna osztani. Csupán üzenetváltás kettő vagy több fél között. A mai közösségi média ezzel szemben egy like gazdaság, ahol a közösség csupán annak a pár embernek a körét jelenti, akikkel valódi kapcsolatot tartunk fent.

Az internetes platformok nem közösségek köré épülnek, hanem szolgáltatások és termékek köré. Ugyanígy nem közösségek alkotják az interneten szerveződő csoportokat, hanem felhasználók. Gyanítható hogy a közösségi oldalak hosszú távon a közösségek teljes eltűnéséhez fognak vezetni.

Ezeket a felületeket programozók építik és nem szociológusok, így mindent algoritmusok és programok vezérelnek. A rendszerek lényege, hogy ami népszerű az talán neked is tetszeni / kelleni fog. Nem szükséges a teljes képet látnod, mert annyi minden biztosan nem fog érdekelni. Geert Lovink szerint ami kiút lehet ebből, az a meglévő rendszerek leleplezése.

Lovink nem gondolja, hogy jelenleg lennének megfelelő alternatíváink mondjuk a Facebook helyett. Az új kezdeményezések ma már nem arra törekszenek, hogy megdöntsenek egy multit, hanem hogy egy ponton megvásárolják őket. Lovink szerint ezért sem érdemes a meglévő rendszer hegemóniájának megdöntésével próbálkozni. Inkább a mögötte lévő rendszereket kell tudatosítani. A különféle negatív trendek, amik befolyásolnak bennünket, az attention economy és a káros énképek, amiket sugároznak szintén leleplezendő illúziók.

Továbbá úgy gondolja, a közösségi médiát és a hírközlést is szét kéne választani. A pandémia körüli álhírek és tömeges téveszmék jól megmutatták mennyire megbízunk a hírekben, amelyek a közösségi médiában szembejönnek velünk. Mindezek mögött ugye pedig ott húzódik az adathalászat. Lovink előremutat egy olyan pontra, ahol a kormányoknak muszáj lesz valamilyen formában fellépniük ezek ellen a trendek ellen.

A közösségi médiából ma már nincs kiút és nélküle nem létezhetünk. A folyamatos jelen szimulációjában igyekszünk életjelet adni magunkról. Teret kapunk arra, hogy beszéljünk és hogy mások reagálhassanak rá. A közösségi életünket csupán információcserére redukálják. Mi jár a fejedben?

Geert Lovink írásai alapján.

1. Humán tőke: egy személy képzettségének, tudásának, tapasztalatának gazdasági értéke, haszna.
2. Susan Sontag, A fényképezésről, 1977
3. Neoliberális kapitalizmus: A mai „szabad piacgazdaság”, a „kínálatorientált” gazdaságpolitika.
4. Robin James, Resilience and Melancholy, Pop music, Feminism, Neoliberalism, 2015.
5. Edward Snowden: amerikai számítógépes szakember, volt CIA alkalmazott, aki azzal vált közismertté, hogy nyilvánosságra hozott szigorúan titkos NSA dokumentumokat, amelyekből kiderül, hogy az amerikai titkosszolgálatok széles körben figyelik az emberek mobiltelefon-hívásait és internetes tevékenységét az Egyesült Államokban és világszerte. (Wikipédia)
WikiLeaks: nemzetközi nonprofit szervezet, amely – etikátlan, törvénytelen esetet vagy folyamatokat leleplező – kiszivárogtatott kormányzati és egyéb dokumentumokat publikál az Interneten, miközben forrásainak névtelenséget biztosít. (Wikipédia)
6. A sütikről (cookies) bővebben itt.