Az 1956-ban alapított intézmény az elmúlt évtizedek során meghatározó kulturális helyszínné vált, amely jelentős gyűjteményt őriz, állandó és időszaki kiállításoknak és múzeumpedagógiai programoknak ad otthont, valamint egy fejlődő közösségi térrel rendelkezik. Gyűjtőköre messze túlmutat Tiszazug határain, miközben működésének egyik legfontosabb alapja mégis a helyi kötődés: azok az emberek, látogatók, önkéntesek és munkatársak, akik a múzeum körül közösséget alkotnak.

Béres Máriával, a Tiszazugi Földrajzi Múzeum vezetőjével az intézmény múltjáról, átalakulásáról, a vidéki múzeumok lehetőségeiről és kihívásairól, a fiatal generáció megszólításáról, valamint a helyi identitás szerepéről beszélgettünk. 

Gulyás Fanni: Hogyan mutatná be néhány mondatban a Tiszazugi Földrajzi Múzeumot annak, aki még soha nem járt Tiszaföldváron?

Béres Mária: Van egy általam megfogalmazott szerkezet, amiben azt fejtjük ki röviden, hogy a Tiszazugi Földrajzi Múzeum, több mint „Tiszazug”, hiszen a gyűjtőkörét tekintve, nem csak ezen a kis területen, hanem egész Jász-Nagykun Szolnok megyében gyűjthetünk természettudományos anyagot. A „Földrajzi” része megint, több mint földrajz, hiszen van néprajzi, helytörténeti, ipartörténeti, valamint üvegnegatív gyűjteményünk és fotótárunk, mindezek mellé most kapunk egy ruhagyártás eszköztörténetére vonatkozó gyűjteményt is. A harmadik elem pedig a „Múzeum” több mint múzeum, a kollégáimmal együtt az a célunk, hogy pozitív üzenetet tudjunk átadni az ide látogatóknak. Ez egy értékes kistáj, értékes emberekkel és közösséggel. Azt próbáljuk elérni, hogy a múzeum úgymond „játszótér” is legyen. Magát ezt a kifejezést először Cseri Miklóstól hallottam, aki a szentendrei skanzen eredményes vezetője és ő fogalmazott egyszer úgy, hogy: „a legjobb játszótér a múzeum”. A munkatársaimnak mindenképpen, ebben biztos vagyok, mert rengeteg izgalmas tevékenységet csinálhatunk, emellett vannak kifejezetten gyerekközpontú tárgyaink, tevékenységeink amelyeknek köszönhetően egy egész család jól érezheti magát nálunk. Nekünk ez nagyon fontos.  

G.F.: Milyen története van az intézménynek és hogyan változott az elmúlt évtizedekben?

B.M.: A múzeumot 1956-ban alapította Dr. Varga Lajos, aki a Hajnóczy József Gimnázium történelem-földrajz szakos tanára volt. Eleinte a diákság segítségével egy földrajz szertárban gondolkozott, de az ötlet végül nagyobbra nőtt. A visszaemlékezések szerint Lajos bácsi egy kiváló pedagógus volt. Nem olyan rég találtam egy általa írt 1960-as újságcikket, amiben a múzeumról ugyan nem esik szó, viszont  roppantul dicséri az akkor érettségizett diákjait, mindenkiről tisztelettel írt,  becsülte azokat, akik a természettudományos pályát választották és azokat is, akik tisztességesen szakmát tanultak. Mindenkit értékesnek tartott a tanítványai közül, mindenkit számontartott és próbált segíteni ott, ahol csak tudott.  Meghatározó számunkra a szellemi öröksége.

Tehát a múzeum egy iskolai szakkörből jött létre, amely fennállása óta több helyszínen is működött. 1965-től 40 éven át  az egykori református iskola épületében üzemelt, amelyről mindenki azt hitte, hogy a végső helyszíne maradhat.  Az épület bár túl kicsi volt a múzeum számára, azonban nem ez volt a fő indoka a helyszínváltásnak.  A rendszerváltást követően a református egyház lehetőséget kapott az államosított és eltulajdonított javak visszaigénylésére, ennek keretében a múzeum egykori épületének gyülekezeti célú használatát is kezdeményezte.  Így az intézménynek a 2000-es években új helyszínt kellett találni, aminek a kiválasztásában a városvezetés közreműködött a múzeum dolgozóival. A közösen választott területen a Kossuth úti általános iskola főépülete állt, amelyet állami kárpótlásból befolyt összeg felhasználásával újítottak fel, alakítottak át múzeumi célokra. 2006 őszén adták át  a földszinti részt három teremmel, majd 2007-re a tetőteret is olyan állapotba hozták, hogy irodákat tudtunk beépíteni. 

2009-ben nyílt meg a Tiszavilág – táj és ember a Tiszazugban című állandó kiállításunk, aminek országos szinten is kedvező fogadtatása volt. A látogatók megszólítása és bevonzása érdekében interaktív múzeumpedagógiai foglalkozásokat és előadásokat szerveztünk. Ezeknek köszönhetően a kiállítás rövid idő alatt bekerült a megye köztudatába, látványos, egyben nagy látogatottságú kiállítássá vált. Ugyanakkor kritikák is megfogalmazódtak a tárlat kapcsán, amelyek azt kifogásolták, hogy a helyi tárgyi anyag egy része kimaradt a kiállításból. A kritikát megfogalmazó közönség szempontjait is értettük, ugyanakkor az állandó kiállítás célja egy viszonylag kis tájegység tágabb bemutatása volt, elsősorban annak földrajzi és természettudományos vonatkozásain keresztül. 

A 2010-es évek elején több fejlesztés is megvalósult az intézményben. Az épületet, ahol most ülünk, napjainkban is „Kossuth-házként” emlegetik Tiszaföldváron, és a felújítás kezdetén meglehetősen rossz állapotban volt. Többen úgy tartották, hogy könnyebb lenne lebontani, mint korszerűsíteni.  Azonban egy pályázat keretében lehetőségünk volt oktatótermet, foglalkoztató teret és konferenciákra, valamint előadásokra használható helyiségeket kialakítani, valamint építhettünk egy kültéri foglalkoztatót, aminek az egyik részében vetíteni tudunk, míg a másik végében egy cserépből rakott kemence áll. Utóbbinak nagyon sok szép emléket köszönhetünk.

2011-ben került átadásra a régi iskolaudvar, akkor még egy kopár terület volt, de a pályázatokkal és Tiszaföldvár önkormányzatával közösen elkezdtük a természettudományi tanulmányi kertet apró lépésekben fejleszteni. Ez a folyamat 2014-ben indult meg igazán, akkor elkészült el a meteorológiai állomás amelyhez egy mesterséges tó is épült. A felújítás egy folyamatos munka volt, igyekeztünk minél több ötlettel a földrajz tanítást támogatni. Fontos, hogy az ide látogató gyerekek ne csak bent tanuljanak, hanem az intézményen kívül is tudjanak hasznos ismereteket szerezni. Ennek érdekében gyógynövényes, fűszernövényes kertet létesítettünk, majd 2016-ban amikor a múzeum 60 éves lett, egy napórával is kiegészült a kültéri rész.

Közben a telek bővítésére is lehetőség nyílt. A múzeumhoz csatolt területen állt egy ikonikus ház, amiben egy jelentős tiszaföldvári család lakott. A  család utolsó tagja Nagy Kató néni a 2000-es évek elején hunyt el. 2020-ban kerültünk abba a helyzetbe, hogy Tiszazugi Otthonok néven be tudjuk mutatni a ház a családtörténetét, majd 2024-ben a kert is teljesen elkészült. Ez volt az utolsó nagy lépésünk, ami az infrastruktúrát illeti. Van egy kis szabadtéri színpadunk, illetve kőpark is, ami Lajos bácsi egyik régi álma volt. Bár ő már csak a fellegek közül nézhet bennünket, ezt a vágyát sikerült megvalósítanunk, és közvetve, különböző módokon, de mindig igyekszünk ápolni az emlékét. A területre ültetett fák közül tudatosan választottuk a vadkörtét is. Tiszaugnál ugyanis található egy vadkörtés terület, amely az ő javaslatára vált védetté. Szép egybeesés, hogy csak később, amikor a fát már elültettük, olvastam egy szövegét, amelyben arról írt, milyen jó lenne, ha a múzeum udvarán is állna egy vadkörtefa.

G.F.: Mitől különleges a múzeum a magyar múzeumi intézményrendszeren belül?

B.M.: Az Év Múzeuma díjhoz kapcsolódva, válaszolok a kérdésre. Azt tudni kell, hogy az előző év nyerteseit és a Pulszky társaság a tagjait kérik, hogy javasoljanak általuk alkalmasnak tartott múzeumokat, ez a jelölési folyamat. Engem február végén kerestek meg azzal, hogy a mi múzeumunkat is javasolták és rákérdeztek, hogy vállaljuk-e a megmérettetést. Természetesen igent mondtam. Ennek a folyamatnak része az is, hogy ellátogathat hozzánk valaki a bíráló bizottság tagjai közül, de nem fedi fel magát egyből. Erre több alkalommal is sor került, és volt, hogy megkérdezték, ha egy dolgot kiemelhetnék a múzeum kapcsán mit tartok a legfontosabbnak, legkülönlegesebbnek. Én azt válaszoltam, hogy a közösséget. Ők a kertet emelték ki szerintük amiatt olyan válik különlegessé. Szerintem is szép a kertünk rengeteg munka volt vele, de nem tudott volna létrejönni azok nélkül az emberek nélkül, akik támogatóan állnak és álltak a múzeumhoz.

A helyiek segítenek nagyon sok mindenben a kiállításokkal kapcsolatban, a szállításban és installálásban egyaránt. Van egy kedves ismerősünk, aki villanyszerelőként dolgozik és imádja a múzeumot. A jelenlegi időszaki kiállításunkban is segédkezett, mivel szakmáját tekintve otthonosan mozog a fény és világítás területén. Olyan látványelemeket készített kiállításra, amelyeket nagyon szerettek a látogatók, emellett pedig feldobta az egész tárlat designját. Voltak nálunk olyan helyiek is, akik kenyérlángost és töltött káposztát készítettek a kemencében a különböző programok alkalmával. Mindez jól szemlélteti, hogy a múzeumunk egy valódi közösségi térré vált. Nem tudok nagyobb elismerést elképzelni, mint a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében azt a sok helyes földvári arcot látni, akik őszintén örültek a sikerünknek. 

G.F.: Kik a múzeum legfontosabb látogatói?

B.M.: Mindenki fontos, aki bejön. Azt szeretnénk, ha minél több gyerek eljönne élményeket szerezni. Vannak a kisebbek közül, akik rendszeresen visszajönnek és nagy öleléssel köszöntenek bennünket, de vannak kitartó kamaszok is, akik velünk maradnak, valamint felnőttek, akik inkább nosztalgiázni térnek vissza. Más településekről is gyakran vannak látogatóink.  

Gyakran nehéz bevonzani a látogatókat, hiszen vannak olyan magyarországi települések, amelyekhez szinte azonnal egy-egy jól ismert látványosságot társítunk: Egerhez például az Egri várat, Szarvashoz pedig az Arborétumot. Nem egyszerű azonban beépíteni a köztudatba azt, hogy Tiszaföldvárnak is van egy múzeuma. Az Év Múzeuma kitüntetés legnagyobb hozadékának éppen ezért azt tartom, hogy nagyon sok figyelem fordult felénk. Ez számunkra megtisztelő, és mindenkit, aki akár emiatt tér be hozzánk, ugyanolyan lelkesedéssel fogadunk.

G.F.: Hogyan sikerül megszólítani a fiatalabb generációt?

B.M.: Fontosnak tartom, hogy a múzeummal való ismerkedés már egészen kicsi korban elkezdődjön. Korábban már volt lehetőségünk együttműködni a Tiszaföldvári Kossuth Lajos Általános Iskolával, amelynek keretében a múzeumlátogatás a tanmenet részét képezte. Az egyik alsó tagozatos csoport hatszor is el tudott jönni a tanév során, a végére már olyan jól tudtak mindent, hogy öröm volt hallgatni őket. Ki merem jelenteni, hogy nagyon szerették a múzeumot. Később amikor a középiskolai közösségi szolgálatot kellett teljesíteniük sokan minket választottak. Nagy támaszaink és segítőink voltak,rengeteget tanultam tőlük. Rendszeresen jöttek segíteni a nyári táborok alkalmával. Volt, hogy kritikával illettek, miszerint nem kellene a gyerekek minden idejét lekötni a foglalkozások alatt, hanem  engedni kellene szabad játékot, mert a kicsik akkor érzik jól magukat, ha van idejük barátkozni és beszélgetni. Tőlük tanultam meg, hogy hagyni kell teret a gyerekeknek, hogy kibontakozzanak és kíváncsiak legyenek. Mindig próbálunk élményeket adni.

G.F.: Milyen szerepet tölt be a múzeum a város kulturális életében?

B.M.: Az együttműködés lehetne jobb. Nagyon drukkolok az utódomnak, Szarka Józsefnek, aki október 1-jétől önállóan, múzeumvezetőként működteti az intézményt. Remélem, hogy ezen a területen sokkal eredményesebb lesz. Most hirtelen nem is tudnék jó példát mondani a valóban közös, intézmények közötti együttműködésre, és azt gondolom, hogy ez önmagában is jelzésértékű. Az a legnagyobb probléma, hogy a fenntartónak nincsenek konkrét elvárásai a múzeummal kapcsolatban. De nemcsak a múzeummal, hanem általában a kulturális intézmények működésével kapcsolatban sem. Emiatt én elsősorban ennek a múzeumnak a feladataiért és eredményeiért felelek, legfeljebb jó példával tudok elöl járni. Vannak természetesen megszokott együttműködéseink a művelődési házzal, például a március 15-i megemlékezés, amelyen mi is egy programpontként veszünk részt. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az eseményt valóban közösen szervezzük és valósítjuk meg. Pedig fontos lenne, hogy a könyvtárban, a művelődési házban és a múzeumban egyaránt olyan közösségi programok és kezdeményezések szülessenek, amelyek egymást erősítik. Ugyanilyen fontos szempont az itt élők igénye is. Én azt gondolom, hogy ha egy intézmény folyamatosan magas színvonalat képvisel, ahhoz előbb-utóbb a közösség is hozzászokik, és egyre magasabb igényeket fogalmaz meg. Számunkra ezért fontos, hogy színvonalas dolgokat hozzunk létre. Mi becsülettel próbálunk helytállni, és azt szeretnénk, hogy a város nevéhez minél több pozitív kulturális élmény és eredmény kapcsolódjon.

G.F.: Milyen kihívásokkal jár egy vidéki múzeum fenntartása?

B.M.: A múzeum hosszú ideig megyei fenntartásban volt és csak később került a városhoz 2013-ban. A városi fenntartás miatt is fontos számunkra a közösség, hiszen általuk maradhatunk fent és reméljük, hogy ennek az országos díjnak és elismerésnek ők is örülnek. Régebben elérhető volt az úgy nevezett Kubinyi Ágoston program, ami a vidéki múzeumokat támogatta. Ez egy kiszámítható pályázati rendszer volt, ha valakinek fejlesztési ötlete támadt és jól meg tudta fogalmazni, akkor egy szisztematikus utat biztosított a saját intézményének. Ezt a modellt azóta sajnos eltörölték és nem látjuk eddig, hogy az új kulturális ágazat milyen lehetőséget kínál majd. Ezen felül is sok pályázatot ad be a múzeum, amelyek többnyire eredményesek. Pályáztunk a Nemzeti Kulturális Alaphoz is, amit itt most a politikai visszhang miatt mindenki megismert, de fontos megjegyezni, hogy mi ebből sokat fejlődtünk. Voltak uniós pályázatok, amikből kiadványokat jelentettünk meg. 

A kiállításainkat tekintve évi egy időszaki kiállítást tudunk önállóan megrendezni, kivitelezni. Ehhez nagy energiákat kell mozgósítanunk. A legnagyobb gondunk a raktározás kérdése. Hogyha leszedjük a speciális vitrineket, összeszedjük a posztamenseket, hová fogom utána tenni? Ez nagyon komoly gondot okoz egy kis múzeumnál. Így általában egy kiállítást csinálunk évente, amelyek témájukat tekintve igen változatosak. Vannak támogatóink, illetve különböző csatornáink amiken keresztül lehet segíteni lehet bennünket. 

G.F.: Hogyan lehet egy hagyományokra épülő intézményt folyamatosan megújítani?

B.M.: Ez egy örök téma, nem ülhetünk a babérjainkon, mindig újabbnál újabb ötletet kell kitalálni, hogy előre tudjunk lépni. Nagyon szeretek inspirációkat gyűjteni, hogy mivel lehet látogathatóbbá és érdekesebbé tenni a múzeumot. De van olyan, amikor a lehetőségek találnak meg minket. Például tavaly december 8-án megismerkedtem egy ruhakészítés eszközeit gyűjtő úrral Tóth Györggyel, aki fantáziát látott a múzeumban és Tiszaföldvárra hagyná az európai színvonalú gyűjteményét. Ebből a gyűjteményből már 161 darabot ajándékozott nekünk, amelyből április 28-án nyitottuk meg a Cérnaszálon függő történelem – Szemelvények a ruhagyártás eszköztörténetéből című időszaki kiállítást. Ebből az anyagból vándorkiállítást tervezünk majd csinálni, hogy minél több emberhez eljusson. 

Óriási igény van, az állandó kiállításunk formálására is, 2009 óta volt, hogy cseréltünk ki elemeket vagy tettünk hozzá. Próbálunk lépést tartani a változtatások igényével. Valamikor a múzeumokról úgy beszéltek, mint tudományos kutatóhelyekről. A kis létszámú múzeumok ezt kezdik elfelejteni, de mi próbálunk ennek is megfelelni, ezért vannak kiadványaink, amik a Tiszazughoz és Tiszaföldvárhoz kapcsolódnak.

A publikációkat tekintve legutóbb egy mesekönyvet adtunk ki, ami rengeteg tiszaföldvári gyerekhez eljutott és népszerű lett a városban. Nagy örömünkre általános iskolai tanárnők is fantáziát láttak benne és hozzánk csatlakozva, minket segítve jó programokat állítottak össze. Egy Tiszaföldvárhoz kötődő orvos, Dr. Balla Zoltán 1948-ban írta kézzel ezt a mesekönyvet, melyhez jópofa figurákat is rajzolt. A háború után hozzájuk került két kisgyerek, akiket négy évig neveltek a feleségével és az ő szórakoztatásunkra készítette el. A kisebbeket a mese köti le igazán, de a nagyobbak a történelem órák során tudják feldolgozni az anyagot. 

G.F.: Mit szeretne, hogy hazavigyen magával a látogató, aki először jár itt?

B.M.: Nálunk, ha valaki bejön a múzeumba csak akkor nem kap tárlatvezetést, ha elutasítja. A kollégáim mindenkit végigkísérnek, és szívesen beszélgetnek a látogatókkal. Többektől kaptunk szöveges visszajelzést ami nagyon esik nekünk, ez azt jelenti, hogy egy élménnyel és személyes kapcsolatokkal távoznak innen a vendégeink. Gyakorlatilag a „gyengeségünkből” csinálunk előnyt azzal, hogy egyenként tudunk foglalkozni az érdeklődőkkel. Egy nagyobb intézmény, ahol tömegek ömlenek nem tehetik ezt meg  mivel, nincs rá kapacitás, hogy ilyen szinten  tudjanak a betérőkkel foglalkozni. Sokszor órákat töltünk tárlatvezetéssel, ha ez megváltozna és az érdeklődők száma megsokszorozódna, annak természetesen örülnénk, de ezt a személyességét talán elveszítené a múzeum. 

G.F.: Ön szerint hogyan változott az emberek viszonya a helyi identitáshoz az elmúlt években?

B.M.: Mindig irigykedtem a jászságban és a kunságban dolgozó kollégáimra, mert ott van egy nagyon erős helyi öntudat, a Jász-Kun Kapitányok kultusza, amely a hagyományokon alapszik, ezzel szemben Tiszazugban ilyen összekovácsoló dolgokról nem tudunk. Ide az emberek javarészt Mezőtúrról települtek és emiatt az igazi „tiszaföldváriság” nem nagyon jelent meg. 

Vannak tematikus sétáink, amik a helytörténettel foglalkoznak, ezeken az alkalmakon kiderül, hogy milyen sok közösségi munka zajlott az 1960-as, 1980-as években. Ezt persze a korszak elvárásai is formálták, hiszen a társadalmi munkában való részvétel sokak számára kötelező érvényű volt. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a közösségi szemlélet ma is kezd visszatérni. Ha ez a fajta gondolkodásmód már a kisgyermek korban természetessé válik, akkor jó eséllyel továbböröklődik a következő generációban is. 

Amikor az ember idősödik, gyakran akkor is visszatér a szülőhelyére, ha már messze él, ilyenkor valahogy újra előtérbe kerül a helyi kötődés, illetve a helyi öntudat.

Az interjú 2026. július 29-én készült.