A gyerekkorból eredő növényekhez való affinitásom talán akkor éledhetett újra, amikor Ludwig ösztöndíjam alatt meglátogattam Helsinkiben a Kiasma múzeumot és váratlanul belefutottam Daniel Steegmann Mangrané munkásságába. A művész botanikus akart lenni, munkáiról árad a természet tisztelete. Apró leveleken és botokon végez precíz beavatkozásokat, amiket ezután hatalmas terekben állít ki. Fénnyel és térelválasztással atmoszférát teremt. Játszik a méretarányokkal, és áltudományos módon végez felméréseket a növény- és állatvilággal kapcsolatban. Eleganica y renúncia című munkájában egy szárított japán fagyal levél van elegánsan egy állványra csíptetve. Ragyogó egymást átívelő körök vannak a levélbe gravírozva, amelyeket egy távolról ráirányított fényforrás világít át. A részletet egészként állítja be, és  megkérdőjelezi, hogy az ökoszisztéma összetett egységét lehetséges-e egyetlen alkotóelemmé, egy levéllé redukálni. ¹

A kortárs művészeket sok szempontból érdekli az üvegházak és mikrokozmoszok gondolatfelvetése. Talán a legérdekesebb alkotások között szerepelnek olyan sztárművészeknek a munkái, mint Pierre Huyghe, aki egyes műveiben saját ökoszisztémákat alkot. Egész hangárokat elfoglaló élő installációiban vagy kisebb akváriumokban élőlényekkel dolgozik. Közvetlenül a növényekkel is foglalkozik, a Season of Celebrations című installációjában. A Palacio de Cristal del Retiro üvegházban a művész kimondta, hogy a kolonializmus és a globalizáció hatására mindig is növesztették a növényeket különféle ünnepekhez kapcsolódóan. Szándékosan ironikus céllal egy kör alakú kertben naptár szerint ültetett olyan növényeket, mint rózsákat valentin napra, vagy tököket Halloweenre.²

Huyghe élő installációjával ellentétben Marc Quinn inkább egy 25 tonna szilikonnal stabilizált üvegházat épít, melynek belső hőmérséklete -20 C°. A növények virágzásuk teljében egy örök pillanatba fagynak. Utópiának tűnhet, de valójában a technológiai lehetőségek nyújtotta hazugság ez, amiben testet ölt az ember vágya a természet és a halál fölötti uralomról. A kívülről gyönyörű, de belülről halott diorámába szorult növények az éden kertje szimbólumaként működve azt a harmóniát hivatottak pótolni, amit az ember elrontott, amikor Ádám és Éva evett a tiltott gyümölcsből és kiűzettek a Paradicsomból. „Az emberek azt hitték, hogy amikor Ádámot és Évát kiűzték az Édenkertből, az ott található összes növény szétszóródott a világ minden tájára. Az elképzelés az volt, hogy ha ezeket a növényeket újra egy helyre tudnák gyűjteni, akkor lehetséges lenne újra létrehozni az Édenkertet és Isten bölcsességét.”³ A végtelen gyönyörnek ugyanakkor nagy ára van és ezt a művész is jól tudja. Az installáció nagy energiakibocsátással tartható csak fenn, ugyanis generátorok nélkül egy egyszerű áramkimaradás is katasztrofális következményekkel járhat – akár egy posztapokaliptikus közegben az élet mesterséges fenntartása.⁴

Quinn virágai szépek, de halottak. A csupán tudományos célokból való növénymegőrzés nem bizonyul elég effektívnek, ezért alternatív megoldások kezdték el foglalkoztatni a zord jövőképet látó tudósokat. A fajok tömeges kihalása és a föld üvegházhatásának csökkenése olyan megoldásokat szül, mint a 2008-ban nyílt Norvég Svalbard Global Seed Vault. Az egykoron szénbányaként üzemelő magraktár 100 méter mélyen a földben több mint 1 millió magnak ad otthon. Óriási üvegablakok helyett betonfalak mögött, a világtól elzárva a növények embriói -18 °C-on akár évszázadokig életképesek maradnak.⁵

Körei Sándor ragasztott üveglapokkal dolgozik. Bedobozolt és ezáltal szétbontott virágcsokrai mesterséges rendszerként határolódnak el a galériák tereitől. Munkáinak opálos variációjában transzlucencia is megmutatkozik, ami titokzatosságot kölcsönöz a választott növényeknek. Innen az üvegház tematikája számára is egy természetes továbblépés lett. Az It Will Never Snow Again című installációjában a ház alakú formában leszakadt ágak ágaskodnak egymás mellett, virágzásnak és életnek semmi jele ezen a hófedte tájon. Ahogy egy botanikai kertben az üvegházban a növények megőrzése a cél, itt a halott fa válik az archivált anyaggá. A dokumentációban posztapokaliptikus elem a kopár helyszín, de a pusztulás helyett fontosabb szerepet kapnak a régen hulladéknak számító természeti kincseink.⁶

A kategorizáláson és a megőrzésen túl régen az egzotikus gyűjtemények hatalmi jelképként voltak jelen. Már Augustus császár korában is a gazdagok kiváltságai voltak. Jól szemlélteti ezt Livia villájának félig föld alatti helyiségének falain ábrázolt zárt kert is (hortus conclusus). A terembe lépve egykor olyan érzést kelthettek a képek, mintha a kertben lennénk: a falak valósággal eltűnnek, gyümölcsfák, madarak és az égbolt látszik. Ez a fiktív gyűjtemény tulajdonképpen az ellentéte a Növényház című diplomamunkámnak, ami nem belülről nyitja meg a világot kifelé, hanem kívülről kelti dús növényekkel teli kert látszatát. A tizenkilencedik század közepére ritkaságokat felsorakoztató botanikus kertek már nem csak a fényűzés és a luxus helyszínei, hanem a különböző fajtájú növények tudományos igényű gyűjtőhelyei, amik már nem csak a kiváltságosak számára látogathatók. Napjainkban egy kisméretű üvegház megvásárolható, a növények bármely kertészetből beszerezhetők. Dísznövények tartása üvegházzal vagy anélkül, szinte minden lakás elengedhetetlen része.

A hobbi szintű növényház paneljei keretként szolgáltak az általam már többször is alkalmazott transzlucens képalkotásnak. Litofániára emlékeztető technikával a viaszt a polikarbonát felületekre mintáztam, hogy a vékonyabb rétegeken átsüssön a fény, míg a vastagabb részek sötétebbek maradjanak. A melegháznak az áttetsző falain kívülről a benne levő növények – fikuszok, pálmák, bambuszok stb. – képe látszik, mint egy régi sárguló fotón. Belül egyetlen izzó ég, ami kihangsúlyozza a belső tér ürességét, a növények nincsenek itt, csak az emlékük. Az üvegházba belépve a néző a falakon a fordított módon megmintázott lapos viaszdomborművet látja. 

Egy olyan jövőképet mutatok be, amiben még a leggyakoribb dísznövényeinknek is csak egy elszigetelt környezetben van esélyük a túlélésre, de lehet ez egy ismeretlen bolygó kolonizációs kísérlete is. A viasz a méhek kaptárjainak és ezáltal az ökoszisztémájuknak az építőeleme, ami most egy növényformájú lépként adja vissza azt az érzést, hogy milyen lehet egy mesterséges dzsungel metszete. A sárga szín növények esetében aggodalomra is okot ad: ha sárgul a levél akkor túl kevés, vagy sok vizet kap. Ez egy üvegházban sose történhet meg, hiszen a hanyatlás a háztartás kudarca is.

1. Stefan, Olga. “Daniel Steegmann Mangrané: A Transparent Leaf Instead of the Mouth at CCS Bard, Annandale-on-Hudson.” ArtReview, 2018. szeptember 21. https://artreview.com/ar-september-2018-daniel-steegmann-mangran/ (Megnyitva: 2026. 07. 04.)
   ↩︎
2. Museo Reina Sofia. “Pierre Huyghe: The Season of Celebrations.” https://www.museoreinasofia.es/en/multimedia/pierre-huyghe-season-celebrations. (Megnyitva: 2026. 07. 04.) ↩︎
3. Celant, Germano; Leader, Darian; Quinn, Marc. Marc Quinn. Fondanzione Prada, Milano, 2000. 214. o. ↩︎
4.  Aloi, Giovanni. “Falling from Grace” In Why Look at Plants? The Botanical Emergence in Contemporary Art, szerkesztette Giovanni Aloi, 2019. 103–106. ↩︎
5.  Seed Vault. “Purpose, Operations and Organisation.” 2026. https://www.seedvault.no/about/purpose-operations-and-organisation/ (Megniytva: 2026. 07. 04.) ↩︎
6.  Frattini, Anna. “The Glass House of Körei Sándor.” Collater.al. 2026. február. https://www.collater.al/en/korei-sandor-it-will-never-snow-again-installation-art/. (Megnyitva: 2026. 07. 04.) ↩︎