Digitális paradigmaváltás

„Tehát nem az emlékezetnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, mert sok mindenről hallva igazi tanítás nélkül azt hiszik majd, hogy sokat tudnak, pedig a valóságban általában tudatlanok és nehéz felfogásúak, hiszen bölcsek helyett látszólagos bölcsek lettek.”¹
(Platón: Phaidrosz)

Platón Phaidroszában Szókratész és Phaidrosz a retorika szépségeiről vitatkozik, majd egy ponton megidézik Theuth mítoszát. Theuth az írás, a bölcsesség, tudományok és művészetek isteneként jelent meg az ókori egyiptomiak hitvilágában, többek között neki tulajdonították az írás feltalálását is. Theuth így mutatta be  találmányát Egyiptom királyánák: 

„Ez a tudomány, király, bölcsebbé és tartósabb emlékezetűvé teszi az egyiptomiakat; mert az emlékezet és a tudomány varázseszközét találtam itt fel.” Thamus, Egyiptom királya azonban másképp vélekedett: „nem az emlékezetnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak”.

Ebben már megfogalmazódik a félelem, miszerint az írás elterjedése eltántorít majd bennünket a kritikus gondolkodás, valamint saját emlékezetünk használatától, ezzel tudatlanságot és tömeges feledékenységet okozva. Szókratész az írást könnyedén félreértelmezhetőnek és manipulálhatónak tartotta, ezért tanításait élőszóban adta át. Aggódott, hogy összetévesztjük majd a valódi tudást – amely csupán a dialektikus és kritikai gondolkodáson keresztül történő gondolatok megértéséből és internalizálásából származhat –, az írott szavakkal, amikre kétkedés nélkül hagyatkozunk majd. Éppen ezért az utóbbit csak arra tartotta alkalmasnak, hogy emlékeztessen bennünket a tudásra, amit korábban már elsajátítottunk.

Meglepő, hogy mennyire hasonló aggodalommal fordulunk ma a digitális eszközök felé: félünk hogy elveszítjük a figyelmünket, romlik az emlékezetünk és erodálódik a kritikus gondolkodásunk.

Marianne Wolf² fejlődési pszicholingvisztikával foglalkozó idegtudós a digitális kultúrába való átmenetet hasonlóan jelentős fordulatként említi, mint az írás megjelenését, hangsúlyozva, hogy mindkettő rendkívüli változásokat hozott az emberiség fejlődésének történetében. A törvények és a szerződések rögzítése lehetővé tette az egységes és széles körben használatos jogrendszerek működését, ezzel pedig a nagyméretű államok létrejöttét. Az eseményeket elkezdték feljegyezni, ami által létrejött a folytonos történelmi tudatunk. Az irodalom, a mítoszok és a vallási szövegek már nem csak szájhagyomány útján terjedtek. Az ismeretek felhalmozása és terjesztése azonban nem csupán társadalmi változások sorát, hanem a tudomány egyre gyorsabb ütemben való fejlődését is magával hozta.

Azt már látjuk, hogy az írás elterjedése milyen hatással volt az emberiségre, de a digitalizáció következményeit csak az utóbbi évtizedek tükrében értékelhetjük. Az érdekel elsősorban, hogy hogyan hatott ki a figyelmünkre mindez. 

Elmélyült figyelem a hiperfigyelem korában

Habár a figyelem többféleképpen osztályozható, az olvasás szempontjából két típusát érdemes tárgyalnunk. N. Katherine Hayles³ megkülönbözteti az elmélyült figyelmet [deep attention] és a hiperfigyelmet [hyperattention]. Elmélyült figyelem szükséges például ahhoz, hogy a zavaró hatásokat figyelmen kívül hagyva belefeledkezzünk egy regény cselekményébe. Ennél azonban sokkal gyakrabban találkozunk a hiperfigyelemmel, amelyre a különböző feladatok közti hirtelen váltások esetében van szükség. Az okostelefonokon felugró üzenetek és értesítések feldolgozásáshoz természetesen inkább az utóbbi jellemző.

Az elképzelhetetlen mértékű információbőség korában az információ elértéktelenedik, s ezzel párhuzamosan a fogyasztók figyelmének értéke egyre csak nő. A figyelemért éppen ezért kiélezett verseny folyik. A figyelemgazdaságban [attention economy] a piaci szereplők különböző stratégiákkal próbálják a fogyasztók érdeklődését magukra irányítani⁴. Ilyenek például a közösségi oldalakon megjelent végtelen görgetés, az appok gamifikációja (játékszerűvé tétele), illetve a kattintásvadász címek is.

A közösségi média és streaming szolgáltatók egyre nagyobb mértékben válnak életünk részévé, ezek ingergazdagságával pedig nehezen versenyezhet egy irodalmi mű. S bár a leggyakrabban használt közösségi média platformok ingyenesek, ezekért egyrészt a ráfordított figyelmünkkel, másrészt pedig az adatainkkal fizetünk. A rólunk gyűjtött információk segítik az algoritmust, hogy számunkra vonzó tartalmakkal és az azok közé beékelt hirdetésekkel töltsék fel a hírfolyamot, amelyek aztán további hosszú percekre kötik le a figyelmünket. 

Tervezőgrafikusként azt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy a vizuális kommunikáció az egyik fontos mozgatórugója a figyelemgazdaságnak. Habár a fogalmat csak a hetvenes években jegyezték le⁵, az alkalmazott grafikának mindig is célja volt, hogy felkeltse a fogyasztók érdeklődését. Ma azonban nem csak az kerül előtérbe, hogy a verbális üzeneteket a vizuális stimuláció útján megerősítsük tervezőgrafikai eszközökkel. A UX ⁄ UI dizájn célja az is, hogy folyamatosan optimalizálja és kényelmesebbé tegye a felhasználói felületeket, hogy ezzel egyre hatékonyabbá és gyorsabbá váljon a   fogyasztás és tovább nőjön a termelés.

Elmélyült és felületes olvasás

Az olvasás az egyik legfontosabb információfeldolgozási képességünk, azonban a nagy terjedelmű vagy összetett mondatszerkezetet használó szövegek olvasása elmélyült figyelmet igényel.

Ha a figyelemgazdaság összes szereplőjét elképzeljük egy versenypályán, a könyvek jóval a startvonal mögött; míg a néhány soros bevezetők, a megosztó cikkeket kínáló híroldalak és a röviden felvillanó Instagram történetek jelentős előnnyel indulnának. Ráadásul míg az utóbbiak nem kívánják meg tőlünk, hogy tartósan elkötelezzük a figyelmünket, egy könyv egyetlen oldalának végigolvasása több mint egy percbe telik. Evolúciós és neurológiai okokkal magyarázhatjuk, hogy miért sokkal nehezebb egy könyvre fókuszálnunk, mint egy TikTok videóra. 

Evolúciós szempontból tekintve a multitasking és a korábban is említett hiperfigyelem egy sokkal természetesebb állapotnak tűnik, mint az olvasás. Byung-Chul Han⁶ szerint a multitasking az ősember sajátossága volt, hiszen azzal tudta elkerülni a veszélyforrásokat, ha étkezés vagy párzás közben is folyamatos éber figyelemmel volt jelen. Az elmélyült figyelem luxusnak számított, hiszen csak egy olyan környezetben jöhetett létre, amelyben nem leselkedtek ránk folyamatosan veszélyek. 

Az olvasás ráadásul nem veleszületett képessége az emberiségnek, sokkal inkább egy hat évezreddel ezelőtt megjelent mesterséges „találmány”, amely a neuroplaszticitásnak köszönhető. A neuro szó az idegsejtekre, míg a plaszticitás a változtathatóságra utal és azt jelöli, hogy az agy minden egyes tevékenysége során megváltoztatja szerkezetét. Ezzel képes túlszárnyalni az eredeti, biológia funkcióit – mint a látás és a nyelv használata –, és olyan feladatok elvégzésére is alkalmassá válik, amelyekre a Homo Sapiens genetikailag nem programozott, mint például a számolás, a kerékpározás vagy az olvasás. Az agy képes nagyon apró részleteket és jellemzőket beazonosítani egy arcon vagy tárgyon, és ez az a tulajdonság, amit aztán az olvasás tanulása során átformálunk a betűk és szavak azonosítására (Wolf, 2018). 

Pásztázás és elidőzés

A digitális kor információs túltengésére reagálva az információt a lehető leggyorsabban igyekszünk feldolgozni, hogy ezzel is időt spóroljunk. Byung-Chul Han⁷ bevezeti a sorozatészlelés fogalmát, amely „inkább siet, egyik információtól a másikig, egyik élménytől a másikig, egyik szenzációtól a másikig, anélkül, hogy valaha nyugvópontra érne.” 

Az intenzív észlelést extenzív észlelés váltja fel, és ennek következtében felületes a figyelme. Ezzel az analógiával élve, az olvasás során az elmélyült figyelmet (intenzív) a felületes szövegpásztázás (extenzív) váltja fel. 

Bizonyára kevesen olvasnának végig egy több ezer leütéses közösségi média posztot, amit még az összetett szóhasználat is bonyolít, hiszen az interneten hozzászoktunk a könnyen fogyasztható tartalmakhoz. Emiatt azonban nem csak a weben, hanem a szépirodalomban is megfigyelhető a mondatstruktúrák egyszerűsödése és rövidülése. Türelemetlenebbé váltunk a komplex szintaktikai struktúrákkal szemben, ezért a terjedelmes és bonyolultabb könyvektől gyakran megijedünk.

Az olvasói igények megváltozása pedig visszahat az írásra is, így az irodalmi művek is egyre egyszerűbbé válnak, és ez beindít egy ördögi kört – lásd Marianne Wolf Digitális láncreakció elméletét [The Digital Chain Hypothesis].

Az empátia gyakorlása

Az elmélyülést tovább nehezítő körülmény, hogy a digitális eszközeinken sokszor egyszerre több ablak van megnyitva, értesítések zavarnak meg, hiperlinkek csábítanak a kattintásra vagy merülni kezd az akkumulátor – azaz könnyebben kizökkenünk a szövegből, mint egy könyv olvasása során. Maga a distract szó a figyelem megzavarását jelenti, etimológiailag azonban széthúzás (latin distrahere) szóra vezethető vissza.⁸ Izgalmasnak tartom jobban megvizsgálni a jelentésbeli kapcsolatot. A figyelem folyamatos megzavarása, az elmélyülésből való kizökkenés egyúttal társadalmi széthúzó erőként is hat.

A dezinformáció felismeréséhez, a másik nézőpontjának megértéséhez és a manipuláció elkerüléséhez azokra a képességekre lenne szükségünk, amelyeket az elmélyült figyelem erősít: empátiára és magas szintű kritikus-analitikus képességre. Ez különösen fontossá válik akkor, amikor a képernyőidőnk növelése érdekében a közösségi média algoritmusai a világnézetünknek és érdeklődésünknek megfelelő tartalmakkal áraszt el minket.

Ezzel véleménybuborékok tömkelege jön létre. Az így elszeparált közösségekben felgyülemlett – sokszor a kommentszekciókban levezetett – feszültség növekszik, hiszen könnyű elfelejtenünk, hogy a másik képernyő mögött nem csupán arcnélküli felhasználók, hanem érző emberek ülnek.

Azonban amikor elmélyült figyelmet fordítunk egy könyv olvasására, akkor a nyelvi feldolgozásért, a vizuális felismerésért és a szövegértésért felelős területeken kívül aktiválódnak azok az agyterületek is, amelyek a szereplők érzelmeihez vagy cselekedeteihez kapcsolódnak. Az irodalmi művek olvasása ezért kiváló empátiagyakorlat, hiszen a történetben való „részvétel” során érzelmi következtetéseket vonunk le, miközben a sajátunktól eltérő nézőpontokat ismerünk meg. A történet sokszor csak úgy válik érthetővé, ha a főszereplő helyébe képzeljük magunkat, megértjük annak küzdelmeit, motivációit és hiedelmeit. Az irodalmi művekben található részletes leírások a szereplő érzelmeiről segítenek bennünket a empátia megtapasztalására, ami aztán a való életben is erősebb kognitív és affektív empatikus készséget eredményez. (A tényirodalmi vagy ismeretterjesztő irodalom olvasása nem mutatott ki ehhez hasonlítható empátianövekedést.)⁹ Eközben a történet által leírt összetett társadalomról folyamatosan következtetéseket vonunk le, így a passzív információfogyasztás helyett a tudás megfontolt, kritikus elemzőivé válunk.