Olykor azt érezhetjük, a világ, amiben jelenleg élünk nem enged elég teret nekünk ahhoz, hogy el tudjuk képzelni a jövőnket. Beleszületünk ebbe a kapitalista rendszerbe, ami a saját igényei szerint alakít bennünket.
Gyermekként megtanuljuk az iskolában, hogy ne nyilvánítsunk véleményt, ha nem értünk egyet, mert az feleselés. Megtanuljuk, hogy a minket körülvevő világhoz idomulnunk kell, nem pedig megváltoztatnunk. Később tudatosul bennünk, hogy az egésznek csupán alkotó elemei vagyunk, és ha nem működünk ennek szellemében, akkor egyszerűen csak kivet magából.
Néha felmerül bennünk, hogy esetleg másképpen is lehetne, de ahogy telik az idő, úgy nyugszunk bele sorsunkba, a végére pedig egyetlen gondolatunk marad; mindegy, végülis úgysincs jövőnk. Belesüppedünk ebbe az előre megvetett futóhomokba, amiben egyszerűbb benne maradni, mint kikecmeregni. Kollektív traumánk a kapitalizmus minden velejárója. Az emberiség pedig annyira berendezkedett ebbe a saját maga által kezdeményezett abuzív kapcsolatba, hogy akkor is képtelen lenne elmenekülni, ha valaki nyitva hagyná neki az ajtót. Magunkat hergeljük önmagunk ellen, hogy utáljuk és megvessük azt, ami nem illeszkedik bele az általunk kialakított normákba, holott mindannyian természetünknél fogva vágyunk a szabadságra, az intuitív, felszabadult önkifejezésre. Úgy érezzük, nincs igazán beleszólásunk a bennünket körülvevő világ alakulásába, ezért megpróbálunk elmenekülni. Végigpörgetjük közösségi oldalainkat és lájkolunk minden olyan cinikus posztot, ami az élet kilátástalanságáról szól, mert annyira depresszív és pesszimista az egész, hogy egyből azonosulni tudunk vele. Hiába sejtjük, mi lehet ezeknek az érzéseknek a forrása, ha tenni ellenük sokkal nehezebb, mint tűrni. A változás érdekében hatalmas lépéseket kellene tennünk. Arra meg kinek van még energiája.
Az antropocén korának embere kiszolgáltatott a politikai hatalom törekvéseinek. A tehetetlenség és a folytonos rejtőzködés traumái olyan kilátástalan helyzetbe sodorták, hogy észre se veszi, a megoldás a változások felé nem is feltétlenül annyira bonyolult. Nehéznek tűnik akármilyen apró lépés is, hiszen csak azt halljuk és látjuk, hogy egy bizonyos társadalmi réteg kivételével a nekünk szánt mozgástér egyre inkább szűkül. Jelenlétük, törekvéseik teljesen ránk telepszenek, megbénítanak bennünket, mindeközben pedig, mintha érinthetetlenek lennének, és ez félelmet kelt bennünk. Inkább beolvadunk, mint kitűnünk; mindenki kínlódik tovább a maga módján. Ha nem változhat úgyse semmi, akkor legalább rosszabb ne legyen.
Minden nap valami újfajta szörnyűséggel szembesülünk a hírekből, amit nem is feltétlen veszünk már észre, elvégre tele vagyunk minden nap tragédiákkal, nem igaz? Mindent csak cinikusan tudunk megjegyezni; hát mi jöhet még? Nem túlzás azt mondani, ez nem csak az egyén problémája, hanem valójában mindannyiunké. Félünk, be vagyunk zárva és nem látjuk, hogy utánunk lesz-e még következő generáció. Éppen ezért nagyon fontos lenne elindítani olyan beszélgetéseket, ahol szabadon, gondolatokat osztunk meg egymással. Ha lenne bátorságunk kimondani az egyértelműt és elmélkedni a lehetőségeinken, már biztosan elérnénk valamilyen változást. Habár a gondolkodó ember manapság már nem olyan “menő”, azért érdemes lenne néha időt szánni magunkra, egymásra. Mit gondolunk, hogyan látjuk a múltunkat, milyen lehet a jövőnk? Nem köntörfalazni, csak kimondani, amit érzünk, és meghallgatni a másikat. Értelmezni és nem kiforgatni a szavakat.
Fridvalszki Márk kiállítása az ISBN könyv+galériában azt mutatja meg nekünk, hogy egy egyszerű nézőpontváltás is fontos kellék a szükséges optimizmus megszületéséhez.
Ha felfedezzük ezt az újfajta látásmódot, és ebből a szemszögből próbáljuk megközelíteni a jövőnket, akkor az igenis létezni fog, és nem csak egy absztrakt apokaliptikus vízióként lebeg majd előttünk. Szükségtelen és nem is feltétlen célravezető, ha túlgondoljuk a lehetőségeinket. Fridvalszki a cselekvésre hívja fel a figyelmet és arra, hogy a legapróbb gesztussal is hatalmas változásokat lehet elérni. Munkái újraértelmezik eredeti jelentésüket a jövő érdekében. Új jelentésükben mint metaforák jelennek meg a pozitív energiák felszabadítására és a kreativitás kiterjesztésére. Ilyen például a kiállításban látható CWU-1/P típusú narancssárga overál vagy a magnóból felcsendülő, komponálási kísérletként megszülető jazz dallamok. Abban a világban, ahol a kapitalizmus árnyékában csak előre megszabott útvonalon közlekedhetünk, ott a spontaneitás és az alkotás szabadsága az igazi értékek.
„Önkontroll nélkül kifejezem magam, nem próbálok semmilyen morális értékrendnek megfelelni.” – mondja Krúbi a vele és Dé:Nash-el készített közös interjú során. Azt azért be kell látnunk, ha ennek szellemében alkotunk, nyilvánítunk véleményt, akkor elkerülhetetlen, hogy feltűnést keltsünk, elvégre olyan munkák születnek így, amelyek nem csak az alkotót, de a befogadót is kimozdítják a komfortzónájából. Maga a művészet és az önkifejezés olyan kritikai értékekkel rendelkeznek, amelyek nélkülözhetetlenek társadalmunk fejlődésében. A kétkedés és a kritika pedig nem támadás valami ellen, amiben hiszel, hanem egy megfontolandó vélemény és lehetőség egy új perspektíva megismerésére.
A kiállítás szeptember 29-ig megtekinthető az ISBN könyv+galériában. A Facebook-esemény itt érhető el.