Limes Galéria, Komárno (SK)
2026. 09. 12. – 10. 11.

Egy olyan kortárs művészeti kiállítás megnyitóján vagyunk, amely egy 263 évvel ezelőtt történt földrengésről akar valamit állítani. Ez volt a Richter-skála szerint valaha mért legnagyobb  földrengés az amúgy szeizmológiailag nem igen aktív Kárpát-medencében, és bár számtalan cikk lelhető fel az interneten erről az eseményről, számottevő tudományos munka nem készült róla. Az 1810-es, épp ötven évvel későbbi, lényegesen enyhébb móri földrengés például már Kitaibel Pál érdeklődését is felkeltette, itt dolgozta ki kollégáival a világ első izoszeiszta (földrengés-intezitást ábrázoló) térképét. Visszatérve a mi területünkhöz, a komáromi ingó talajhoz, felmerül a kérdés: mi keresnivalója a kortárs képzőművészetnek egy a múltban lezajlott, természeti katasztrófa megértésében? Ha az eset múltbéli, akkor a történettudományra van szükség, ha pedig földrengésről van szó, akkor a geológia eszközeire. Miért gondoljuk azt mi mégis, hogy a kortárs művészet hasznos lehet a megértéshez vezető úton? A művészet felől megközelítve a problémát pedig feltehetjük azt is, mivel tudja szolgálni a jelent ennek a távoli eseménynek a felélesztése? 

Kati néni, a Limes Galéria teremőre mesélte első látogatásunk alkalmával, hogy ez a templom is összedőlt a földrengés során. Megkérdeztük, hogy mégis melyik volt ez, ő pedig elmondta, hogy hát a legnagyobb, a komáromi. A helyszínt megismerve úgy tűnt, erről a tényről itt mindenki tud, miközben a magyar többség számára ez az információ nem egészen evidens. Kurátori és művészi szempontból is számunkra egyértelmű volt, hogy ebbe a térbe nem lehet akármit és akárhogyan kiállítani, hiszen a jól bejárt művészeti térkép peremén vagyunk, vidéken, egy templomban. A helyspecifikusságnak nem csak a forma és a szakrális tartalom mentén kellett megvalósulnia, hanem társadalmilag is, amelyet ennek a parányinak tűnő, ugyanakkor regionális viszonylatban is számottevő lokális ismeret kölcsönkérésével tudtunk véghezvinni     . 

A kutatómunka során vált nyilvánvalóvá, hogy erről az 1763-as eseményről nincsenek helyszíni tudományos feljegyzések. Ennek feltételezéseim szerint az oka az lehet, hogy bár az évszázadot tekintve a racionalizmus koráról beszélünk, az intézményesülő földrajz- és történettudomány még nem rendelkezett azzal a stabilitással, hogy reagálni tudjon a váratlan helyzetre. Ugyanakkor számtalan forrásértékű anyagot  találtam egészen máshol, a költészet, az irodalom és a képzőművészet területén. Csokonai Vitéz Mihály, Jókai Mór, egy helyi költőnő, Fábián Julianna és Karl Frieder alkotásain keresztül maradt fent a tudás a földrengésről, emiatt minden, amit tudunk róla, az lírai és érzelmes. 

A történettudomány vaksága a természeti változások terén eszembe juttatta Theodor Lessing szavait: „Mit őriznek meg a történeti források? Sem a Lüttich orstománál széttaposott ibolyák sorsát, sem a tehenek szenvedését Leuwen égésekor, sem pedig a felhőképződést Belgrád előtt.” A szöveg  A történelem mint az értelmetlenség értelemmel való felruházása (Geschichte als Sinngebung des Sinnlosen) című, első világháború alatt megjelent kötetéből származik, amelyben Lessing élesen bírálta a történettudományt mondván, hogy az nem más, mint keserves jelentésteremtő folyamat az amúgy illogikus események láncolata felett. Az események egymásutániságában alapvetően nincs ráció, mellőznek mindenfajta értelmet és struktúrát, egyedül az ember az, aki a történelem eszközeivel vágyai szerint tudja rendszerezni a káoszt. Lessing alapján felmerült bennem a kérdés, hogy vajon, ha a történelem ténylegesen rendet tud tenni a káoszban, miért nem foglalkozott a komáromi földrengéssel? Meglátható-e az értelem a pusztulásban? Hogyan lehet elbeszélni egy alapvetően teleologiára törekvő narrációban azt a történetet, amelyben az ember, a történelem alanya, alulmarad és megsemmisül? Vajon a vállalkozás lehetetlensége miatt adódott úgy, hogy a művészek vették át a krónikások szerepét?

A Megrendült a föld című kiállítás művészei is éppen ezért elsősorban nem a földrengésben rejlő politikumot, hanem a líraiságot keresték – bár ahogy a műveken is megjelenik, a kettő sosem zárja ki egymást. A címét Lehotkai Zsoltnak, a Duna Menti Múzeum tárlatvezetőjének és lektorának köszönhetjük, aki régóta próbálja megfejteni a gyűjteményben rejlő, komáromi földrengést ábrázoló Karl Frieder-festmény latin szövegét. Jelen állás szerint a szöveg magyarul így szól: „Megrendült e város élő arca és képe a földdel együtt, mintegy szempillantás alatt”

A mondandóm feléhez érkezve beszélnék a kiállítókról és kiállított műveikről, ugyanakkor felidézném az eddig elhangzott kérdéseket is. Tehát volt egy olyan kérdés, hogy mi keresnivalója a művészetnek egy múltbéli földrengés megértésének a területen? Volt egy olyan is hogy mit adhat a jelenükhöz egy földrengés felélesztése? És végül pedig az, hogy miként mesélhető el az ember alulmaradása a természeti világgal szemben? Ezek voltak azok a kérdések, amelyek az elmúlt év kutató- és alkotómunkája során vezéreltek bennünket, és amelyekre a választ remélhetőleg sikerült körvonalaznunk a kiállított művek által. A térbe érkezve először Csapó Júlia műveivel találkozunk, akit az érdekelt, hogy geológia jelenségekből kiindulva milyen párhuzamok ismerhetőek fel emberi és nem-emberi folyamatokban. Képein az ismerős emberi folyamatok felől megértett ismeretlen, természeti jelenségekben összefeszülő és szétcsúszó mentális és testi tapasztalatokat vélhetünk felfedezni. Ahogy a műleírásokban is fogalmazott: „A képek azonban nem az emberi és az ún. természeti idill egységét keresik, hanem annak ábrázolását kísérlik meg, ahogy az antropocén korában az ember maga is geológia léptékű tényezővé válik.”  

Papp Ida Zsuzsanna gondolataival először az előbbi látott performanszban találkozhattunk. A Földindulás című darabban (közreműködött: Beck Tímea, Beck Judit, Macher Máté, Štefan Szabó, Richard Stein, Keserű Rebeka és a kiállító művészek) egy a butoh táncot imitáló, szellem- vagy angyalszerű csoport hamuban való megfürdését láthattuk a keresztelőkút körül, szimbolikáját tekintve a bűnbánat és az újrakezdés vágya jelent meg a mozdulataikban. A performansz furcsaságát az okozta, hogy a bűnbánatot itt elkerülhetetlenül a katasztrófa követte: a keresztelő kútban való megmerítkezés után a szereplők a fapallókon ugrálva és dörömbölve mintha a talaj alatt lakozó földrengés-lényt próbálták volna előcsalogatni. Az események szokványos rendjének megfordítása a tragikus, polikrízisekkel teletűzdelt jövőképünkre adott reakcióból fakadt, ugyanakkor a keserves dörömböléssel úgy tűnt, mintha a performerek a földrengést mint alvó tanítómestert hívogatták volna a gerendák alól. Zsuzsanna nem efemer műveit az apszisban fedezhetjük fel, és a performansz-szal ellentétben ezekben nem a bűnbánattal, hanem saját terhességével foglalkozott. A Hashéjak című munkájában a hasáról vett gipszminták a törékeny földkérget imitálják, míg Fészekbolygó és The Globe című munkájában a sebkezelés során használt hófehér gézből egy esendő bolygó, egy törékeny otthon rajzolódik ki. 

Szilák Andrea három különböző sorozatot mutat be, ebből az elsőben sírszerű gipsztáblákon emberi figurákat fedezhetünk fel, akik sziszifuszi tetteikkel próbálnak különböző természeti erőkkel megküzdeni. A csontjaik, a csontjaim című sorozatában egy osszárium, azaz csonttemető rajzolódik ki egy őzkoponyáról készített makrofelvételek és a földön található marokkerámiak összjátéka által. 

Zsigrai Eszter munkái sokkal erősebben kötődnek a tragédiához és a halandóság elkerülhetetlenségéhez. Vulkáni mezőket ábrázoló képein a robbanásban rejlő vitalitás jelenik meg, míg az emberi test bomlásával foglalkozó sorozatában a testből sarjadó új élet rajzolódik ki. Eszter munkáiból egyértelműen látszik, hogy a katasztrófa csak az ember szemszögéből tragikus, kozmikus perspektívából szemlélve a halál csak a láncolatszerű átalakulások egy állomása. Műtárgyai éppen ezért nem klasszikus, tartós alapanyagból készülnek, hanem növények, iszap és természetes textíliák keverékével reagál az anyagkörforgás örökösségére.

Nem beszéltem Andrea utolsó sorozatáról, amely a templomtér közepén helyezkedik el. Az utóbbi három napban, ahogy észlelhettük idefelé jövet, a komáromi utcák kövét felszedték. Az installálás során egy gyorsan jött ötlettől vezérelve a feltört aszfalt darabjait a szlovák építőmunkások markolóját is bevetve behoztuk a templomtérbe. Ezekre a talajszilánkokra helyezte rá Andrea A hegy története című műalkotását, amelyet a spanyol hegyekben töltött Erasmus féléve után készített el. Hazajötte után a belsővé tett vadont kívánta ebben a megszelídített, terepasztalszerű műben összegezni.

Mi tehát a haszon? Mit nyerünk azzal, ha megismétlünk egy múltbéli eseményt? Valószínűleg nem állítok újat, ha azt állítom, jövőképünk tragikus és a természeti katasztrófa képe mindennapossá teszi a halálfélelmet. Az itt látható művek egyik legfontosabb képessége, hogy képesek a geológiai, hosszú időtartamú sík és az emberi élet által mért, rövid időszemlélet összevetésére. A polikrízesek okozta akut stressz az időtartamok összehasonlítása által enyhülni tud, és felismerhetővé válik az emberi élet pillantásszerűsége a kozmikus folyamatoké mellett. Ezzel nem egy carpe diem jellegű felfogásra szeretnénk sarkallni a nézőt, hanem éppen elhelyezni cselekvéseit a hosszú időtartamok láncolatában. 

Ezt kívánja alátámasztani a kiállítás narratívája is, amelyet az általunk összegyűjtött irodalmi alkotásokból vett szövegek tagolnak. Az első munka, Csapó Júlia műve még a mennyezetről lóg be, és a földrengés mint geológiai jelenség megértésére törekszik. Előre haladva egyre közelebb kerülünk a talajhoz, elszakadunk az égiektől és feltesszük a kérdést, amit Jókai Mór is feltett: „Mi lehet még a síron alul?” A földrengés érzékelése után alámerülünk a csontok, a bomlás, és a kővé válás szférájába, amelynek a legvégén Rainer Maria Rilke Orpheusz szonettjeinek egyikével találkozhatunk. Ezután lépünk az utolsó, földön fekvő műalkotáshoz, A hegy történetéhez. Az alvilágot megjárt Orpheusz figurájának mozgását imitáltuk, aki, miután találkozott a halállal, önmaga is alkotásba kezdett. A makett a külső viszonyok belsővé tételének par excellence médiuma, a zsebre vágható óriás hegyláncolatok gyűjtőhelye. Orpheusz karakteréből kiindulva és az utolsó műtárgyat szemlélve összegezhetjük, hogy a halál csak a művészeten keresztül érthető meg igazán és a megrendülés megtapasztalása után a művészet segítségével reményeink szerint egy újfajta rend ül be.