Mi a hely? Ha ezt a kérdést feltesszük magunknak, elsőre bizonyára egy koordinátákkal behatárolható földrajzi tér juthat eszünkbe, ugyanakkor ha egy kicsit tovább elemezzük a témát, számos olyan fogalom csatlakozhat a halmazba, amik után már nem állja meg a helyét a primer megállapítás, miszerint a hely csupán a helyszín egy szinonimája. 

Edward Relph kanadai geográfus fenomenológiailag vizsgálja a hely mivoltát, s kutatásai során felhívja a figyelmet két igen fontos fogalomra: insideness és outsideness.¹ Relph szerint egy személy “benne van” egy térben, ha az valamilyen formában komfortot ad neki. Minél inkább benne érezzük magunkat egy helyben, az annál inkább az identitásunk részévé válik. A kívülállás tapasztalata pedig akkor keletkezik, amikor elszakadunk az adott helytől, nem csupán fizikailag, de szellemileg is. Amikor honvágyunk van, amikor már nem ugyanaz a megszokott, ismerős érzés visszatérni.

A belül- és kívülállás tapasztalata dinamikusan válthatja egymást, a helyélmény intenzitása sokösszetevős, a perspektívánk is mindig az épp aktuális élethelyzethez idomul, de egy bizonyos: ahol egyszer insiderként léteztünk, ki nem veszhet belőlünk. Ezt a témát járja körül a Maron Veronika által megálmodott kiállítás is. 

Emlékezeti koordináták – a cím igen beszédes, hiszen a négy kiállító művész (illetve a kurátor és a kiállítás grafikusa, Wilhelm Sára is) olyan alkotók, akik életük egy pontján valamilyen formában Székesfehérvárhoz kötődtek, ám az idők során máshova vitte őket útjuk. Műveiket úgy válogatták össze, hogy azok reflektáljanak a várossal való kapcsolatukra. A tárlat ugyanakkor nem helyrajzi portré, nem fizikai értelmében jeleníti meg Székesfehérvárt. A város összetartó kapocsként szolgál, mely közös nevezőre hozza a számos különböző történetet. Székesfehérvár ily módon egy távoli, már-már letűnt idő halványodó, ám meghatározó emléke, egy belső referenciapont, melyhez időnként visszatérünk. 

A kiállított művek az alkotók fehérvári életszakaszának szubjektív megéléseit önreflektív korképekként jelenítik meg, akár fogalmazhatnánk úgy is, hogy az insiderből outsiderré válásuk folyamatát és perspektíva-váltásukat láthatjuk ezekben a művekben.  Bokody Ákos, Jákli Zsófia, Janky Máté Előd és Novák Havaska tárják elénk múltjuk és identitásuk darabjait, mintha arra invitálnának minket, hogy közösen nyissuk ki évekkel ezelőtt eltemetett időkapszuláikat.

Bár Janky Máté Előd elsősorban a digitális térből, a videojátékok és online szubkultúrák világából merít inspirációt, Violator (Conduct / Gateway) névre keresztelt installációja azonban egészen más esztétikával bír. A keretbe, láncokkal kifeszített szakadt textil felületén festékszóróval készített firkákat találunk, melyek többnyire nonfiguratívak, ám tisztán kivehető közülük egy kulcs motívum és egy, a szakadás mögül felsejlő szem is. A függönyre hajazó anyag egy félig áteresztő membrán analógiájára épül; nem választ el teljesen a mögötte lévő sötétségtől, ugyanakkor biztonságosan távoltartja azt, megadva a lehetőséget, hogy saját belátásunk szerint cselekedjünk: át akarunk-e lépni a kapun vagy sem? A kontroll fontos szerepet játszik a műben, akárcsak az emlékezés rítusában. Vannak pillanatok, melyeket okkal tartunk tudatunktól elzárva, ugyanakkor a továbblépés érdekében elengedhetetlen olykor újra feltárni őket. A részben átlátható textil ilyen értelemben jelentheti a két lélekállapot vagy szakasz közti átmenetet, az elengedést és a haladást. 

A Székesfehérváron született Bokody Ákos gyermekkora jelentős részét Tóváros városrész ölelésében töltötte, mely meghatározó eleme lett identitásának. Ezekből az időkből, s az itt szerzett emlékekből merít a Tóváros melletti réten tisztulgatok c. festménye is. Az alkotás konkrét objektumok ábrázolása helyett absztrakt gesztusokból építkezik, így atmoszférateremtéssel igyekszik átadni a város peremén átélt elcsendesülés, megpihenés élményét és hangulatát. A környezet ikonikus elemei impresszív ecsetvonásokkal jelennek meg a képen. A vasúti töltés graffitijei és a palotavárosi tavak mellett töltött esték meghatározó emlékek valahány székesfehérvári fiatal számára, így Bokody Ákos festménye a személyes emlékeken túlmutatva kollektív kapcsolódást eredményez a fehérvári közönségben, s hidat képez a múlt és a jelen generációi között.

Jákli Zsófia élete már fiatalon nem várt fordulatot vett, mikor egy életveszélyes lovasbalesetet szenvedett. A traumából való hosszú felépülésben a művész megtalálta alkotói identitását és inspirációt merített tapasztalataiból. Sérülése emlékezettorzulást okozott, a gyógyszeres kezelés során pedig rendszeresen hallucinációk gyötörték. Ezekből az élményekből építette ki karakteres stílusát. Festményei első ránézésre mindenki számára ismerős gyerekszobai vagy játszóházi elemeket és játékokat ábrázolnak, ugyanakkor mégis igen zavarbaejtőek. Apró részletek, kiemelten élénk vagy éppen teljesen elsötétült szemek, bizarr perspektívák és elmosódott kontúrok – ezek összessége kölcsönzi munkáinak kellemesen hátborzongató, liminális hatását. A festményeken túl Jákli digitális munkákat is készít; manipulált fotói intenzíven adják vissza a torz emlékképek és hallucinációk élményét, ezáltal a néző közelebb kerül a művész belső világához, alkotói identitása forrásához.

Novák Havaska művei talált tárgyaknak adnak új életet. Munkái középpontjában az elmúlás folyamatának lelassítása, megakadályozása áll. A sérült farostra készült rovátkázott képeihez használt anyagok konzerválják a már bomlásnak indult fát, ugyanakkor a rajta végzett beavatkozásokkal az alkotó új szálat fűz a tárgy történetéhez, s új perspektívába helyezi azt, mielőtt “megörökítené” a jövő számára. 

Gipszkartonból és szúnyoghálóból készült installációja az emlékekhez való ragaszkodással vonható párhuzamba, hiszen a bomló falat a szúnyogháló pont úgy tartja egyben, ahogy az alkotó kapaszkodik székesfehérvári gyermekkora emlékeibe. Ugyanakkor a falstruktúra egyre jobban bomlik, a háló anyaga is elöregedik majd idővel, már nem fogja tudni tovább tartani a gipszkarton súlyát s az alkotás jelen formájában megszűnik létezni, de nem tűnik el, csupán átalakul, más formát ölt, hiszen alkotóelemei megmaradnak. Épp úgy, ahogy az emlékek is átalakulnak idővel; halványodnak vagy új perspektívába kerülnek, de mindig velünk maradnak.

A tárlat egyik nem titkolt célja, hogy rávilágítson arra, hogy ami elsőre teljesen egyértelműnek tűnik, valójában korántsem olyan magától értetődő. A kiállított művek rávezetnek arra, hogy többként tekintsünk a helyekre puszta földrajzi egységeknél, hogy mélyebb rétegeiben vizsgáljuk őket, és a hozzájuk fűződő kapcsolatunkon keresztül akár önmagunkat is. A hely fogalmán túl a kiállítás egyaránt megkérdőjelezi az otthonról alkotott képünket és a kötődéshez való viszonyunkat is. A kiállítás arra bíztat, hogy ne álljunk meg itt és időnként gondoljunk újra más evidenciának vett axiómákat is.

Borítókép: a kiállítás plakátja, készítette: Wilhelm Sára.