A fiatal kultúraszervezők, művészek és egyetemisták által létrehozott non-profit fesztivál célja, hogy új, elérhető és közvetlen kulturális élményt kínáljon, miközben teret ad a pályakezdő és kísérleti projekteknek is.

A fellépők között többek között Bazski, ZSÉ, Belle, Kvantumhab, Ujjlenyomatok és Shakar Trio szerepelnek, de lesz lakásszínház és fényinstalláció, valamint különböző workshopokon is részt vehetnek a fesztiválozók.

Antman Kíra kérdezte a fesztivál alapítóit: Ács Bertát, Pásztor Mátét és Szinok Reit. 

Miért éreztétek úgy, hogy most van szükség egy ilyen fesztiválra Budapesten?

Ács Berta: Elég látványos válságot él meg manapság a magyar fesztiválszféra. Szerintem nem a mi feladatunk feltárni ennek a jelenségnek a gazdasági és társadalmi okait, de az biztos, hogy kevesebb lett az igény a drága, többnapos, beköltözős, hajnalig veretős fesztiválokra, és nem csak a Z generációban. A Hova Tova? egy olyan reakció erre a krízisre, ami atmoszférájában, lokációjában, ritmusában, szellemiségében teljesen egyedi itthon.

Pásztor Máté: Mintha a választások óta a kultúra különböző tereiben egyre jobban lenne egy hangulat, hogy akkor most bármit meg lehet, sőt meg is kell csinálni. Ez egyébként eleve nem szabadna, hogy távol álljon a művészetektől, vagy tágabban a kreatív szférákban dolgozóktól, de egy generációnak, aki nyomasztásban és forráshiányban nőtt fel, kezdte meg a karrierjét, már az, hogy nem dolgoznak aktívan ellene, is felszabadító élmény. Én egyébként szeretném azt gondolni, hogy ez a partnereinkre is igaz. Mindenki nagyon lelkes, és rengeteg visszajelzést kaptunk, hogy mennyire jó, amit csinálunk. Mintha mindenki csak arra várt volna, hogy ezt valaki végre megszervezze. Mondanám, hogy piaci rés, de a formátumból adódóan ebben soha nem lesz pénz.

Mi volt az a személyes vagy szakmai élmény, ami elindított benneteket a megvalósítás felé?

Á.B.: Pár éve voltam a holland Stukafest egyik eseményén Rotterdamban, innen jött a Hova Tova? alapötlete. A Stuka egy napig diákok lakásaiban szervez diákprodukciókat, például egy ikeás asztalról szóló kortárs táncelőadást egy toronyház sokadik emeletén lévő panorámás lakásban. A felhőkarcolókkal teletűzdelt, corporate hangulatú Rotterdamnál viszont Budapest mind a bérlakáskultúrája, mind a szuperül szervezett belvárosi tömegközlekedése miatt jobban illik ehhez a rohangálós, felcsöngetős házibulifeszt formátumhoz, ezért akartuk mindenképp egy kicsit átalakítva, a városra szabva megcsinálni ezt itthon is.

Szinok Rei: Van tudomásunk más lakásprojektekről, például ott volt a SzobaSziget, de vannak most is működő lakásszínházak és lakáskoncertes helyszínek. Például a Lelőhely vagy a Budapest Jazz House, akikkel most van is szerencsénk együttműködni, és még sokan mások, akikkel majd reméljük, a jövőben lesz. Mégis, talán olyan még Budapesten nem volt, hogy ezeket valaki összefogja egy hálózatba, hogy valami nagy közöset csináljunk, habár közben hallottunk régi kezdeményezésekről.

Mit szeretnétek megmutatni vagy megváltoztatni a budapesti kulturális életben ezzel a kezdeményezéssel?

Sz.R.: Szeretnénk olyan előadóknak, produkcióknak, programoknak biztosítani teret, akik nem feltétlenül férnek hozzá ahhoz a kulturális tőkéhez, amit mi sokszor készpénznek veszünk. Nyilván a fesztivál most őszi formája még egy test-run, de már így is nagyon sokan jelentkeztek, akik közül csak a teljesség igénye nélkül tudunk felléptetni. Ez azért is nagyszerű élmény, mivel eleinte azt hittük, hogy csak a barátaink lakásaiba fogunk rendezni koncerteket, ahol majd a barátaink lépnek fel. Annyian jelentkeztek mind lakásnak, mind produkciónak, hogy végül a saját kapacitásunk kellett, hogy megszabja a határt. Következőnek majd okosabbak leszünk. Hosszú távon jó lenne kinyitni több szubkultúra, több korosztály és általában több ember felé.

Miért tartjátok fontosnak, hogy a programok nem hagyományos kulturális terekben, hanem magánlakásokban valósulnak meg? Mit ad hozzá ez a közeg?

Á.B.: Egyrészt így nyilván olcsóbb a fesztivál megvalósítása, hisz nem kell ingünket-gatyánkat rákölteni a helyszínbérlésre, habár még így is sok múlik azon, mennyi jön össze adományokból a technikára és a lebonyolításra. Másrészt a lakások visszahoznak egy olyan kultúraélményt, amit a profitmaximalizáció manapság sokszor kiszorít, a small scale, bensőséges, emberközeli kapcsolódást a művészeten keresztül. Nem kell átverekedned magad több száz emberen, hogy láss valamit az előadókból, a koncert végeztével a zenészek nem futnak vissza az őrzött backstage-be, a darab után a színészek nem az öltözőkben fújják ki a gőzt. A néző és a művész is ember, sőt, vendég a házibuliban. Mindenkire ugyanazok a játékszabályok vonatkoznak, például mindenki leveszi a cipőjét az előszobában, és mindenki odafigyel, hogy ne fusson ki a gangra a macska.

Sz.R.: Azt hiszem, Peter Brook Az üres tér c. könyvének kezdőmondata ez (és ez egy pontatlan idézet lesz), hogy „a színház úgy kezdődik, hogy A ember áthalad a téren, és B ember nézi”. Gimiben drámaórán mi elég sokat beszélgettünk erről a gondolatról, és nekem valahol a lakásterek intimitása ezt fogja meg, a hétköznapi varázslatot, amit egy szokatlan helyen megvalósuló produkció tud csak megteremteni. Pedig ezek a leghétköznapibb terek, csak annyira kihasználatlanok, hogy eszünkbe sem jut, milyen hasznosak. Túlságosan alapvetésnek vesszük.

Milyen hosszabb távú hatást szeretnétek elérni vele, és mit reméltek, mi marad meg az első alkalomból?

Á.B.: Reméljük, az első alkalomból kedves és maradandó élmények, emlékek maradnak meg mindenkiben és akárkiben, aki eljön. Ha a fesztivál jól sikerül (és mi mindent megteszünk, hogy jól sikerüljön), akkor remek példája lehet annak, hogy úgy is lehet különleges, értékes, hiánypótló eseményt szervezni, ha az embernek nincs pénze, 3+ év munkatapasztalata, nem állnak mögötte gigakorporációk. Bármilyen közhelyesen és nyálasan hangzik, nagyon sokra lehet menni, ha adott egy jó ötlet és a lelkesedés. Nem túl hosszú távon szeretnénk felhívni a figyelmet a már létező lakásszínházakra, lakáskoncertekre, lakáséttermekre és hasonló kezdeményezésekre. Közepesen hosszú távon szeretnénk minél több emberhez eljutni, támogatókat és együttműködőket szerezni, beférkőzni kicsit a köztudatba.

P.M.: Én kifejezetten szeretném, ha a jövőben több rendhagyó és kísérleti produkciót tudnánk majd befogadni. Ahogy előbb is említettük: az ilyen apró, intim terek felbolygatják a néző és előadó megszokott szerepeit. Ha én elkezdek főzni, és közben az életemről mesélni, netalántán még véletlenül meg is vágom az ujjamat a késsel, vagy elkezdek sírni a hagymától, az most színház vagy sem? Habár most is lesznek majd olyan programok, mint a „Szólj be a papnak!”, vagy egy művészetterápiás foglalkozás, ebben a formátumban még nagyon sok minden van, és nagyon jó lenne a jövőben ezt jobban előtérbe helyezni.

Sz.R.: Hosszabb távon pedig láthatóságot szeretnénk adni annak a problémának, hogy tulajdonképpen bármilyen művészettel foglalkozni sokak számára elképzelhetetlen és elérhetetlen luxus. Az ilyen kezdeményezésekben mindig az a jó, hogy a belépési küszöb emberi magasságban van, a kapuőrök meg csak akkor nem engednek be, ha már nem férünk be többen a lakásba.

A fesztivál adomány alapon üzemel, látogatása regisztrációhoz kötött!