„Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd a kezemet! (Jn 20,27). [Ferenc pápa a következőket mondta erről:] Ezek nem a kihívás, hanem az irgalom szavai. Jézus megérti Tamás nehézségeit: nem bánik vele durván, és az apostol egészen meghatódik bensejében ekkora jóindulat láttán. Így válik hitetlenből hívővé.”
Amikor a kiállítást megnyitni készültem, azon gondolkodtam, hogy létezhet-e keresztény elmélet, létezhet-e a kereszténység által hagyományozható esztétikai, ami egyneműsít, a dialektikában választ remél és ad, kritikát alkot és megmagyaráz a megbocsátás dialektikájában. Lukács György marxista filozófus, esztéta, esztétikai értekezéseit elemezve valahogyan elégedetlenséggel töltött el a társadalom, az élet és a művészet általa vizsgált eredője. Azt állította, hogy a művészet eredője egyfajta fájdalom és szenvedés mimézise. Művészetük pedig kettős mimézis, mely mintegy a létezést segíti megvalósulni annak ellenére, hogy milyen pusztító osztályharc határozza meg társadalmi-gazdasági-művészeti világrendszerünket. Az esztétikum sajátosságának második kötetében úgy fogalmaz, hogy „Cervantes úttörő tulajdonsága az, hogy hőse egész »világot« épít fel a lelkében, és ezt harcosan szembeállítja a külsővel, és minden elkerülhetetlen, tényleges vereségnél újra és újra bevonja győztes ellenségét az önmaga által alkotott benső világba és saját, szilárdan megalkotott bensősége egyik alkotóelemévé teszi azt. A harc természetesen a búsképű lovag vereségével ér véget, aki végül is feladja »rögeszme-rendszerét«, és normális emberként ismét beilleszkedik a normális valóságba. De gondolkozzunk csak el azon a szomorúságon, azon a megindult katartikus sajnálaton, amellyel az olvasó a hős »meggyógyulását« tudomásul veszi. Magában véve persze a puszta bensőségbe való tartós bezárkózás a tébolyultak lelkiállapotára jellemző.”
Tehát a művész partizán, és ezt én nem tudom elfogadni, ahogyan azt sem, hogy az ember, a művész tragikussága is elkerülhetetlenül nyomul előre megvalósítva a történelmet, megvalósítva egyes életeket.
Állításom szerint a művész, a fejlődés művésze, rendszeralkotó, azt megjavítani hivatott és természetszerűleg nem tragikus, tehát olyan bölcs, melyről Lukács a következőképpen emlékezik meg: „Ki a bölcs? Negatíve és a mi számunkra egészen pontosan és kimerítően meghatározva: a nem tragikus ember. Az az ember, akinek jelenléte megakadályozza a tragédiát, akivel és aki körül akármi történhetik, nem lesz, nem lehet belőle tragédia.”
Állításom szerint Ferenc pápa erről a nem tragikus emberről beszélt új dialektikát határozva meg a művészet számára is Krisztusban: irgalom-megbocsátás-öröm-vigasztalás a fáradságban. Lukáccsal ellentétben így nem a bűn és a tragikus elkerülhetetlen kerül a művészetben feloldozásra, nem a puszta emberi megrázkódtatás és szégyenérzet, hanem az irgalom és a megbocsátás, mint öröm a részvétel és a gondoskodás politikai gazdaságtani kategóriáiban. Ezért is fogalmaztam meg korábban, hogy a művészet, mint az eljövendő mimézise jelenik meg.
Szegszárdy Bendegúz megnyitó performanszában a kereszténység sokféleségének ellentmondását, egyneműségének egyértelműségét, a gyülekezetek megoldatlanságát, és legmélyebb közösségiségének ellentmondásosságát mutatta be annak önmagára mutató botrányával, hogy a hit átélése mindezidáig egyszerre volt botrány és józanság. A hiány neoliberális emberének kudarca. Megnyitó beszédemben a kiállításhoz úgy keresek kontextust, hogy meg akarom a szöveg szintjén is érteni, hogy miképp lett a hit puszta átélése egyszerre botrány és józanság, hit és legfőképp: kudarc.
Jelen művészeket kritikailag annyiban előre is zárójelezném – kérem várják ki, mert éppen ez emeli fel mégis műveiket –, hogy fel sem merült senkiben, hogy volt kor amikor a vallás szemlélte így a művészetet, volt kor amikor még a művészet nem emelkedett a kormányzás ilyen mértékű hatalmává, nem építettek neki templomot, nem rendeltek hozzá porondmestert, és – miként most személyemben – nem hangzott el áhítat.
Elsőként, a művészet ma már a világ és önmagunk megismerésének körforgásában folt, a megbocsátásban és a szerepek újraalkotásában pedig az összes érzések és a világlakóiság objektivációjaként az etika egyedüli és legerősebb kifejeződése, formája. Ezért a fejlődés társadalmában a művészet politikai gazdaságtani tartam, a politikai gazdaságtanban pedig elkerülhetetlenül a művészet szükségszerűsége érvényesül. Mindezidáig ezért nem az utak végérvénnyel teli szétválasztása történt, sőt, ez volt az egyetlen út a későbbi igazi közös úthoz, melyet már napjainkban is a művészet kifejez.
Nem tartható fenn – és ezért lényeges a művészet szervessé válása a foltban, a fejlődés társadalmának megvalósításában – a korábbi hiány, a részvétel és a gondoskodás hiánya.
Nem laudálni jöttem, nem is fogok, csak kritikámban egyszersmind meg akarom magyarázni azt a botrányt és józanságot, melyet önmagában az jelent, hogy mi mindannyian eljöttünk és itt törjük a fejünket, hogy mi a teendő, mi éppen a művészet, művészet-e ez egyáltalán, vagy csak a státusz mesterkélt babonája. Beszédem részben ki kíván térni arra is, hogy mi a különbség a kereszténység és a keresztény intézményiség között; ugyebár ezek kiváltképp fontosak ama vizsgálódó tekintet, „felcsigázás” meghatározásához, mely beszédemet követően remélhetőleg az Önök szemébe fog szökni.
Keresztények vagyunk és muszlimok, poszthumanisták, feministák, szocialisták, a világpolitikai akaraterő, a fejlődéselmélet képviselői, nem fehérek, hanem európaiak, ahogyan József Attila fogalmaz. Ukrajna és Gáza kérdésében sem a nyílt erőszak, a terrornépirtás, az éheztetés, a halál, a gyerekgyilkosságok, az értelmetlen fájdalom borzaszt el igazán – a kereszténység esszenciájában ez sem véletlen –, hanem annak tudata, hogy nem vettük észre, hogy a gyűlölet és pusztítás ily mértékben átvette felettünk az uralmat.
Hogy hol voltunk mi, hogy nem tudtuk megakadályozni az értelmetlen szenvedést, magát a botrányt. Nem fér bele a fejembe, hogy a francba fogunk tudni emberek szemébe nézni úgy, hogy a szégyenérzet nem pusztít ki mindent és érezteti velünk a hiányt, a neoliberalizmus legerősebb kudarcát.
Úgy gondolom azonban, hogy ettől nem szabad megrettenni: a pusztulat mindebben hordozza mégis az igazság érzékivé válását. A Legyen allokációja a pusztulatot kívánja és segíti világra jönni: Az elpusztítását mindannak, ami igazságtalan; ez az igazság érzékivé válása.
A kereszténység lényege az ennek ellenére megvalósuló felemelkedés, abban a kritikai és magyarázati igényben, hogy egyáltalán a létezést nem társadalmunk és történelmünk, döntéseink következményei helyett, hanem valamiképp elviselhetetlenségének ellenére valósítsa meg. A művészet ebbe a hagyományba illeszkedik, akár a görögöket firtatjuk, akár azt, hogy hogyan jön létre az igazságosság igénye a társadalmi szükségletek és a politikai részvétel tükrében.
Korábban a művészettörténet oktatás kapcsán a következőket mondtam: „A művészettörténet oktatás nem ma szűnt meg. A művészet akkor vált elérhetetlenné, amikor felhagyott a párbeszéd, az éberség, a virrasztás minden hagyományával, intézményeit pedig (a gondoskodás, a részvétel összes formáját) a kiüresített körforgás mechanikus ágensévé tette. Felhagyott azzal, hogy mozgósítsa önmagát, mozgósítsa a világmegismerés egyedüli foltját, foltját a körforgásos gazdaságban.” Ellenben azt is lehet látni napjainkban, hogy a fejlődés társadalmában a művészet politikai gazdaságtani tartam, a politikai gazdaságtanban pedig elkerülhetetlenül a művészet szükségszerűsége érvényesül. A mű és a művész ezért folt, annak az etikainak az érvényesítése és tudása, amelyik a jó hagyományt nem elfeledve keresi a terrornépirtások előzményeinek és következményeinek feloldhatatlan valóságát, a dialektikában radikális valóságát leszámolva az egységért a vulgárisok és tgmisták belső és külső támadásaival. A neoliberalizmus korának néma pártja egy megújuló pártértelmiséggel éppen ezért kerül a tanulás nehézségébe, annak ellentmondásába, amikor a válság már egészen a centrumba előre nyomult. Mint Lukács kapcsán kiemeltem, álláspontom szerint a művész, a fejlődés művésze a Covidot követő válságban mint rendszeralkotó, azt megszüntetve-megőrizve megjavítani, megváltoztatni hivatott, és mint természetszerűleg nem tragikus akaraterő jelenik meg. Ezért a néma párt korszaka valamiképp lezárult. Ahogyan egy kolléga fogalmazott minap: „Már forradalom van!”
Még egyszer: a politikai gazdaságtanban pedig elkerülhetetlenül ennek a művészetnek a szükségszerűsége érvényesül. A párt így cselekvés a hitben, és hit a cselekvésben. A cselekvés pedig elkerülhetetlenül és ellentmondásmentesen a jó hagyomány és akaraterő, részvétel és gondoskodás oszthatatlan egysége. (Ebből következik az új világrendben: a filozófus maga a fejlődés.)
Másodszor: a kereszténység intézményeit ez a probléma történelmi szinten kíséri. Bendegúz és én is abba a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba jártunk, amelyik köztörvényes pedofiloktól kezdve, dílereken át, politikus bűnözők egész sorát termelte ki a hozzánk hasonló öregdiákokig és termeli ki most is, leginkább talán MCC-s öregdiákok formájában. Nyilvánvaló, hogy mindkét intézmény kétlelkű, ezzel pedig számolnunk kell. Azonban jöttek onnan ki tudósok is, jótevők, művészek, melegek, ateisták, kedvesek és sokan szegények. Úgy gondolom, hogy ettől nem szabad megrettenni: Pannonhalma ellentmondása a kereszténység utópisztikus értelmezésében van, nem abban, hogy maga a közösség is elidegeníthetetlen megvalósulás a „tisztaság” hamis ígéretében, jelentsen az szegényeket, alkoholistákat vagy esetleg egy volt évfolyamtársamat, akit azért rúgtak ki, mert nőnek érezte magát öt és félév „fiúiskolába” járás után. A testvérem ott ült a tárgyalásán, a sokadik tárgyalásán. Meghurcolták, többletkockázatban hagyták, és igen, az „öregdiákmaffia” telefonált oda a biztonság kedvéért.
Mit jelent keresztény intézményként ezer éven keresztül fennmaradni? Bele sem gondolunk, hogy mennyi fájdalom és kényszer, hogy mennyi dilemma, amit a korábban említetteknek megfelelően a legerősebben kell kihordani a maga termékeny feszültségében, Lohfinkot követve Krisztusban, az ő irgalmasságában. Máig súlyos viták tárgya – a Pannonhalma tekintélyét nem egekig emelők táborában –, hogy mit kell gondolnunk arról az intézményről, ami vezércserét hajt végre a politikai komfortzónákért, akik elősegítik a szélsőjobboldali szervezetek „lassított” térnyerését, akik, – amikor én odajártam –, engedélyezték egy olyan speciális intézményben, kollégiumban az első ifjúsági politikai szervezet, a Fidelitas megalapítását. Botrány és józanság volt ez, nem több: kudarc.
Amikor elvállaltam, hogy megnyitom a kiállítást, katolikus hovatartozásomra gondoltam és arra, hogyan lehet és kell beszélni a katolikus gyermekmolesztálási esetek pestiséről világszerte. Arról a rákról, amely kijelöli a Gázai és az Ukrajnai háborúskodás konkrét áldozatait, botrányukat az emberiség osztályharcos utazásának, tébolyának ösvényén. Emlékszem még – nem vagyok túl öreg hozzá –, hogy a mi időnkben derült ki, hogy Pannonhalma Kaleta-keltető, és hogy a mi régi osztálytermünkkel szemben lógott a tablója. Bendegúz ma ifjúságvédelmi nyomozó szeretne lenni, annak tanul és nem jogásznak, ahogy kezdte. Valami – azt gondolom – mégis csak botrányt keltett, nem úgy, ahogy kellett volna, de hát én is csak közgazdásznak tanultam a covidkísérte kirekesztés és elnyomorodás tükrében. Valahogy nem fért bele a fejembe, hogy miért történhetett meg, hogy a társadalmi szükségleteket és csoportokat – különösen a fiatalokat –, a politikai részvétel fogalmait és a gondoskodást egyenesen megtagadták, tabusították tőlünk azoknak a státuszoknak a bevédéséért, amelyek a nyomor és igazságtalanság, a fejlődés tagadásának legfőbb intézményei. Ezért zajlik ma polgárháború az intézményekért, és ezért kell oly akaraterő a jó hagyományban és hit a cselekvésben, mely pártértelmiséget fabrikál belőlünk megszüntetve-megőrizve a pusztulatban minden igazi közös értékünket.
Goethe-t idézem most: „És midőn az ember elnémul kínjában, / nekem egy isten megadta, hogy elmondjam, mit szenvedek.” Kérem akarjanak dönteni, értéket választani – így tekintsék a kiállított tárgyakat is –, hogy részük lehessen abban a kitörésben, amellyel én Fajgerné művészetében találkoztam először és találkozom a mai napig. Fajgerné legutóbbi Concordia Discors című kiállításának Kitörés I. című képén ez látható. A különösséget, a világpolitika pluralizmus kategóriáját nevezi meg a neoliberalizmus utáni diskurzusáért, miközben kimászik Yves Klein végtelen kékjéből, önmagaként tapasztalva meg önmagát. Mi is őt pillantjuk meg testével, alakjával, akaraterejével, gondoskodó tekintetével, jelenlétünk tekintetével, a fejlődés tekintetével. József Attila a következőképpen fogalmazott Hét napja című versében: „Tintába mártom tollamat / És tiszta, kék égbe magamat.” Kérem kövessék őket!
Ma, mikor már a művészet szemléli az egyház és hit kérdéseit, mintha zavarukban a művészek kivárnának azok megújulásának felmutatásában elfelejtve azt, hogy miért is a művészet járt akkor is és most is elől a társadalmak „felcsigázásában”. Keressék mégis sajátosságaik közt a nagy kékségből kitörés egyértelműségét, remélve a világpolitika akaraterejének megvalósulását és leplezetlen foltját, az igazi művészetet. A gondoskodás és a részvétel képes vezetni ezen az ösvényen, kérem figyeljenek! Ez követeli meg a fellépést „az értékrend tendenciózus tabusítása és tagadása ellen, a párbeszéd érvényesítésének érdekében” leszámolva az egységért a vulgárisok és tgmista maradványok belső és külső támadásaival, és ez követeli meg „az összes szükséges személyi és intézményi változást.” is.
„Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd a kezemet! (Jn 20,27). [Ferenc pápa a következőket mondta erről:] Ezek nem a kihívás, hanem az irgalom szavai. Jézus megérti Tamás nehézségeit: nem bánik vele durván, és az apostol egészen meghatódik bensejében ekkora jóindulat láttán. Így válik hitetlenből hívővé.”
Nem laudálni jöttem, kérem ennek tudatában közelítsenek a műalkotások felé!
Köszönöm, hogy meghallgattak!
2024. február 6–14.
Magyar Képzőművészeti Egyetem, Aula
Kiállítók: Ajtay Mihály, Czár Anna, Kis Deli Zsombor, Kondás Réka, Lengyel Enikő
Konzulens: Szurcsik József
Kurátor: Antman Kíra
