Beszámoló a Bless Your God kiállításról.

A korábban itt működő pékség szinte még mindig jelen van, egy ismeretlen funkciójú gépezet masszív vasszerkezete bekeretezi Kuzma Eszter Júlia installációját, amelynek eltávolítása látszólag statikai okokból sem lenne kockázatmentes. A Manyinak keresztelt, éppen felújítás alatt álló, leendő közösségi térben falnak támasztott alumíniumlétrák, takarófóliával leválasztott terek és az indokolatlan mennyiségű kosz jelzi az átmeneti állapotot. A kiállítótér közepén különböző, feltehetően talált, akár hulladéknak is tekinthető fém-tákolmányok (műalkotások? – merül fel bennünk – azonban a handouton levő térképen sajnos nincs erre utaló jel) nyújtanak menedéket a belőlük leselkedő reflektorok számára, amelyek a szem számára szokatlan szögből világítják be a teret. Biztosítják, hogy a befogadó emlékeztetve legyen saját jelenlétére és a kiállítótérben végzett minden apró mozdulatára, hiszen az alkotások között tett séta során végigkísér bennünket saját – a falra és olykor az alkotásokra vetülő – árnyékunk. Ha ezt nem egy kényszermegoldás következményeként könyveljük el (a gipszkarton panelekből álló álmennyezetre tekintve könnyen elképzelhető, hogy technikailag nem lett volna megoldható, hogy a fények a plafonról érkezzenek), akkor a néző és az alkotások közötti kapcsolat indikálására hivatott eszközként is értelmezhetjük, ugyanakkor ez egy-két kép esetében a befogadás minőségének rovására megy.

Puskás Melittaflóra akrilképein az intimitással zsúfolt jelenetek, hétköznapi tárgyak szinte szakrális jelentőségre tartanak igényt. A tárgyak kellemes káoszban, első ránézésre véletlenszerűen vannak szétszórva a képek olykor teljesen lapos, néhol pedig enyhén perspektivikus terében. Az olyan valóban szakrális, vagy legalábbis a keresztény valláshoz köthető tárgyak, mint a feszület vagy a porcelán angyal az egységesítő hatású pasztellszínek használatával egy síkon jelennek meg meghökkentően profán elemekkel, mint a használt óvszer vagy az ételmaradék. Ennek ellenére a szakrális tárgyak nem kapnak kiemelt szerepet, ahogyan a többi sem, nem rendeződnek igazságtalan hierarchiákba, de akad köztük olyan, amely a felismerhetőség határán egyensúlyozva szinte egybeolvad környezetével.

A kiállított négy festményből három képen női alakok is megjelennek, ámde nagy részük rejtve marad: az I was born to run I don’t belong to anyone, I don’t need to be loved by you című képen mi magunk helyezkedhetünk bele egy kádban ülő figura nézőpontjába, a Frightened by my own reflection, desperate for a new connection című festményen a voyeur szerepébe illeszkedve egy tükör szelektáló közvetítésével kapunk hozzáférést egy fenék kiszolgáltatott látványához, a rajta lévő vörös tenyérnyomból egy nem sokkal korábban rámért ütésre következtethetünk. Az alakok, tárgyak vagy inkább az egész, összefüggő környezet által sugárzott hangulatot tükrözik a Miley Cyrus dalszövegekből kölcsönzött képcímek. A laza narratívát generáló képek egy olyan személyes világot hoznak létre, amelyben a befogadó – miközben saját életterével összehasonlítva valószínűleg több azonosságot felfedezhet – mindvégig vendég, pontosabban betolakodó marad.

Kuzma Eszter Júlia Altar of the Holy Generation című installációja a bulizáskor tapasztalt, kábítószertől bódult, transzcendentális állapotnak állít szárnyas oltárt. A két szélső szárny csak közelebbről, tüzetesebb szemrevételezés után fedi fel tartalmát, nevezetesen az indusztriális mennyiségű ecstasy tabletták fájdalmasan naturális részletességgel ábrázolt, színek szerint válogatott rendszerét.

Az installáció központi eleme egy vöröses színű, fényes felületű plexifal, amely előtt állva nemcsak az árnyékunk, de a tükörképünk is megjelenik. Erre a művész által készített animáció vetül, amely a drog valóságot bomlasztó hatását igyekszik szemléltetni egy négyzetrács folyamatosan széteső és újrarendeződő alakzatán keresztül. A rave kultúrában igencsak otthonos tudatmódosító szer kapcsán felmerül a kérdés, hogy jogosan állítható-e róla, hogy központi szerepet tölt be ebben a közegben, és ennélfogva mennyiben helytálló a keresztény kultúrából kisajátított, vallásos áhítattal, buzgó hitélettel összefüggésbe hozható szárnyas oltár.

Horváth Richárd Where is your God? című, három képből álló sorozata rég letűnt istenek alakját eleveníti fel a reneszánszukat élő rave-ek és a street art esztétikai szűrőin keresztül. Az egykori civilizációk által félve tisztelt istenek a képek enyhén gyűrött felületén szembesülnek az idő során megcsorbult tekintélyükkel, hogy aztán a meglehetősen zárt kompozíciókban kissé ügyetlenül keressék helyüket a gegszerű asszociációk között. Látszólag maguk sem tudnak mit kezdeni a szürreális szituációval, csupán a háttérből vagy éppen háttérként figyelik, ahogy a hozzájuk társított attribútumok önállóságra tesznek szert. A képi komponenssé redukálódott istenségek a jelentőségükön ejtett sebeket nagy méretükkel próbálják ellensúlyozni (a képek mérete egyenként 200 × 160 cm), ezzel egy időben viszont a belőlük gúnyt űző, matricaszerű elemek mérete is egyenesen arányosan megnő. A természetfeletti és az ember alkotta entitások különös viszonyba kerülnek. A megértésnek, megismerhetőségnek gátat szabó erők itt kifejezetten a felsorakoztatott isteneket veszik célba, „funkciójukat” elvesztve rájuk hárul a feladat, hogy feltegyék az élet misztériumára irányuló kérdéseket.

A nyugati művészet története és az egyház egymástól szétválaszthatatlan, a köztük lévő, egykor megbonthatatlannak tűnő kötelék fokozatosan felszakadt: a folyamat a reformációval kezdődött, és a történelmi avantgárd művészeti tevékenységével csúcsosodott ki. A transzcendencia retorikája és ezzel a túlvilági kérdéskör levált az ortodoxnak tekinthető vallásos képalkotási módszerekről és önállóságra tett szert.

A kiállított alkotások nem kizárólag a művészeten belül, nem csak a művész szubjektumában próbálják felmutatni a természetfelettit vagy éppen mögöttit, hanem a művészeten keresztül közelítenek meg lehetséges transzcendens élményeket az ebben hiányt szenvedő kortárs világban.

A különböző kultúrákból – legyen az a keresztény, ókori egyiptomi vagy kínai – kisajátított szimbólumok vagy képalkotási módszerek profán elemekkel egy képsíkon való szerepeltetése akkor is meghökkentőnek, majdhogynem provokatívnak hathat, mikor egyes szubkultúrák vagy a személyes tér a vallásokéhoz hasonló aurára tesznek szert.

Ennek ellenére úgy gondolom, hogy nem érdemes kizárólag ebből az irányból közelíteni az alkotásokhoz, sokkal lényegesebbnek tartom, hogy mindhárom művész nyomokat, a túlvilághoz való hozzáférési alternatívákat és megfejtési kódrendszereket próbál felmutatni a személyesség és a kritikus hozzáállás skálájának különböző fokairól.